16. fejezet: Mert egyszer minden véget ér

Drága Olvasóim!

Íme, elérkeztünk a történet utolsó fejezetéhez (ami eddig talán a legrövidebb mind közül), de amint már az előző rész alatt is írtam, meglepetéssel készültem nektek. Ahogy leírtam az utolsó szavakat, bár elégedettséggel töltött el Rose szála, a történetet mégsem éreztem elégnek, így pedig képtelen vagyok bezárni a blogot.

Épp ezért a következőre jutottam. Hogy még teljesebbé tegyem a storyt, hozni fogok nektek még három bejegyzést - kiragadva a múltból -, ezúttal Aaron szemszögéből.

Mit szóltok hozzá?

Kellemes szünetet mindenkinek!

Millio puszi Xx szerecsendio

Mert egyszer minden véget ér

2014. január 6. (hétfő)

  Sohasem gondoltam volna, hogy egyszer majd szomorúsággal tölt el a téli szünet vége, de akkor és ott, az ágyam szélén ülve keserűen nyomtam ki az ébresztőórát, ami ötvenkilencről nulla-nullára váltva, hangos rikácsolással jelezte a reggel közeledtét.

  Még sohasem tűnt olyan hosszúnak az út a fürdőszobáig, mint akkor, ahogy a víz sem volt még soha korábban annyira hideg és kellemetlen, mint amikor elfordítva a csapot az arcomra fröcsköltem egy keveset. A tükörbe nézve elhúzott szájjal vettem tudomásul, hogy az előző napi piknik, és az azt követő holdfényes séta megtette a hatását, és a fáradtság sötétlila foltokat rajzolt a szemeim alá, amiket ezúttal is korrektorral és a bőrömmel harmonizáló alapozóval próbáltam meg eltűntetni.

  Mintha ólomsúlyúvá váltak volna a végtagjaim, az izmaim még fájtak a snowboard emlékétől, így a megszokott, bonyolult fonásokat mellőzve, egy egyszerű, kócos kontyba fogtam élénkvörös hajam, mert így még a fésűt sem kellett túlzottan magasra emelnem.

  Fogmosás után kihagytam a tusvonalat és egyből a ruhásszekrényhez sétáltam, ahol egy pillanatra elidőzve kiválasztottam a kedvenc, bordó pulóveremet és a szintén agyonhordott, koptatott farmerem, ami bár eléggé kikopott az évek alatt, mégis remekül mutatott a sötét felsővel.

- Jó reggelt! – kiabáltam már a lépcső tetejéről, a vállamon a fekete hátitáskámmal, ami mintha minden egyes lépésnél egyre lejjebb csúszott volna. Az alsó szintre érve már valahányszor megmozdítottam a lábam, a fenekem verdeste.

  Tegnap este óta a nappalit mintha teljesen kicserélték volna. A karácsonyfa ünnepi díszben tündökölt, a párnák pedig tisztán és rendben követték egymást a kanapén. Az éjszaka olyannyira lekötött, hogy ne verjem fel a többieket, hogy észre sem vettem, Ebonyék milyen csodálatos munkát végeztek.

- Jó reggelt, kicsim. Igazán… - Anyu feltartott kézzel, a pultnak dőlve sütötte a sajtos, sonkás, paradicsomos szendvicseket, de a kedvemért megfordult, hogy végigmérhessen, ahogy mindig, valahányszor elindultam az iskolába. Mivel egykoron ő is oda járt, egyfajta kötelességének érezte, hogy hozzá hasonlóan én is egy legyek a legdivatosabb diákok közül, ha már a népszerűek közé nem tudtam bekerülni. - Frissnek nézel ki.

  Megforgattam a szemeimet, de egy szót sem szóltam, ugyanis tisztában voltam vele, hogy ennél többet akarva sem lettem volna kihozni magamból.

  Eközben, mintha a kicsik észre sem vették volna édesanyám gúnyos megjegyzését, mosolyogva majszolták a saját szendvicseiket. Az olvadt sajt illata betöltötte az orromat, a gyomrom pedig összerándult és hangos korgásba kezdett, ahogy apu meglengette előttem a sajátját.

- Milyen volt a tegnap délután? A ruháid tele vannak sárfoltokkal. – Anyu egy üres tányérra szedte a szendvicseket, majd elém tolta, miközben én friss kávét öntöttem a bögrémbe.

  Próbáltam kizárni az édesanyám hangjában megbújó rosszallást, és valami szépre koncentrálni, de apu kérdő tekintete nagyban megnehezítette a dolgom, ezért inkább lesütöttem a szemeimet és lekapartam a kenyér széléről a kissé megkormolódott részeket.

- Hógolyóztunk – nyögtem, az arcom azonban elárulta, hogy ennél sokkal többről volt szó. Csupán nem olyan értelemben, ahogy azt ők elképzelték. - Nem kell egyből a legrosszabbra gondolni. – Anyu felvont szemöldökei láttán megköszörültem a torkom, de amikor apu lemondóan megrázta a fejét, beláttam, hogy a szüleim mindössze a legjobbat akarták nekem. Nem haragudhattam rájuk folyton, valahányszor megfeledkeztek az intimszférámról. - Egyébként pedig köszönöm, hogy elengedtetek.

- Ebony segítségével egyébként is többre mentünk. Mire hazaértünk, már mind a három energiabomba megfürdött és elaludt – áradozott anyu, a kelleténél egy csipetnyit lelkesebben. Nem mintha nem örültem volna, hogy kikerültem a rivaldafényből, ennek ellenére sértette az önérzetem, hogy szerintük Ebony ezerszer jobb bébiszitter volt nálam. - Azt hiszem, többször kéne…

- Értettük. Ebony szuper. Én pedig teletömtem őket csokival és eltörtünk egy tálat – dünnyögtem az orrom alatt két falat között.

- Valahogy így.

  Anyu gúnyosan csipkelődő válaszát követően tüntetőleg egy szót sem szóltam, helyette a reggelimnek szenteltem minden figyelmem, miközben fejben sorra vettem a kötelező olvasmányok listáját, amit számon kérhettek rajtunk az elkövetkezendő egy hétben. Szerencsére még a nyáron elolvastam valamennyit.

  Az utcáról behallatszó dudaszó volt az egyetlen, ami ki tudott rángatni a gondolataim közül. A langyosra hűlt kávé úgy csúszott le a torkomon, mintha az életem múlt volna rajta, és mire kettőt pislogtam már menetre készen, hátitáskával a vállamon borzoltam össze a testvéreim haját.

- Köszi a reggelit! – nyomtam cuppanós puszit anyu arcára, aki mintha csupán akkor értette volna meg, hogy a házunk előtt parkoló kék autó rám vár, az utolsó pillanatban még visszahúzott és magához ölelt. Szavak nélkül is tudtam, hogy mi zajlott le a fejében, és mélyen belül hálás voltam neki, amiért magában tartotta az anyáskodó tanácsait.

  A bakancsom alatt ropogott a hó, miközben komótosan a királykék Skoda ajtajához sétáltam. A lehúzott ablakon keresztül tökéletes rálátásom nyílt a kormány mögött elnyúló, kócos fiúra, akinek fülig érő mosolya másodpercek alatt engem is vigyorgásra késztetett.

- Bocsi, hogy késtem, de még el kellett vinnem Olíviát és anyut a kisboltba, és a legjobb gumicukorkákat átpakolták a bolt másik oldalára… - magyarázta, és bár rendszerint csüngtem minden szaván, ezúttal semmi másra sem tudtam koncentrálni, csak a magasba lendülő karjaira és a természetesen hosszú szempilláira, amiket igazán kár volt férfiakra pazarolni.

- Semmi baj, a legjobbkor jöttél – mondtam, és közben bekapcsoltam a biztonsági övet.

  Ahogy Aaron beindította a kocsit, felhúzta az ablakokat és megcsapott a légkondiból áramló meleg levegő poros illata, amitől szabályosan tüsszögő-rohamot kaptam. Az orrom szúrt és viszketett, a szemeim pedig könnybe lábadtak a nagy igyekezetben, jóllehet képtelen voltam visszatartani akárcsak egyet is.

- Jól vagy? – kérdezte aggódva, habár a szemeimbe hulló, kócos tincseim és az arcomon végigfolyó, enyhén fekete könnycseppek láttán kuncogva kapcsolta ki a mesterséges meleget.

- Hogyne!

  Hogy leplezzem a zavaromat, duzzogva egymásba fontam a karjaimat és elfordítottam a fejem, miközben egy zsepivel megpróbáltam letörölni az arcomról a szempillaspirálom nyomait. Az utcán sétáló diákok látványa nyugalommal töltött el, és bár sosem kedveltem igazán a környéken járó, kényelmetlen és túlzsúfolt buszokat, ezúttal is vágyakozva figyeltem, ahogy a megállóban várakozó fiatalok végül felszálltak a hatalmas járművekre.

  A reggeli forgalmat messze elkerülve, a jól megszokott főút helyett rejtett kisutcákban közlekedtünk, de a kósza gyalogátkelőhelyek miatt még így is borzalmasan lassan, szinte araszolva kerülgettük ki a járda szélén parkoló autókat. Mégsem bántam. Egy részem ugyanis örült minden egyes percnek, amit Aaron közelében tölthetett.

  Tíz percnyi néma csönd után lopva lestem át a vállam felett, Aaron mégis rögtön észrevette, hogy őt bámultam, így aztán rám villantotta jellegzetes, sunyi félmosolyát, amitől összeszorult a torkom. Hosszú, vékony ujjai azonnal megtalálták a combom, és bár utáltam, amikor vezetés közben az út helyett rám figyelt, nem húzódtam el, inkább hagytam, hogy a testemet elöntő jóleső bizsergés felemésszen.

- Fogalmam sincs, hogy csinálod – sóhajtoztam -, de már nem is bánom, hogy ki kellett szállnom az ágyból.

  Éreztem, ahogy az arcomból elszállt minden szín. A kezeim remegtek, a szívem pedig kalapált. Hirtelen minden, amiben addig hittem elvesztette a jelentőségét, és szépen lassan eggyé vált a szürkeséggel. Az agyam minden szegletét a mellettem ülő fiú töltötte ki. Dezodorának fűszeres illata. Íriszeinek olvadt csokoládéra emlékeztető barnasága. És a kezei. A tenyere, ami egyre feljebb csúszott, én mégsem tudtam megálljt parancsolni neki.

- Szerintem a génjeimben van – válaszolta somolyogva. Nem kellett rá néznem, hogy tudjam, mennyire élvezte, hogy ennyire könnyedén zavarba tudott hozni. - Mást nem tudok elképzelni.

  Megforgattam a szemeimet, és hagytam, hogy magasabb fokozatra kapcsolva eltávolodjon tőlem és egy bal kanyarral visszaforduljon a főútra.

  Fél percbe sem telt, hogy az éppen tovarobogó autóbusz mögött meglássam az iskolám már ismerős, szürke épületét. A hatalmas, robosztus falak összesen harminc osztálytermet foglaltak magukba, amiből ha tízet használtam, de így is mintha kilométereket rohangáltam volna egyetlen röpke nap alatt.

- Bárcsak ugyanabba az iskolába járnánk! – nyögtem, amikor Aaron beállt két autó közé és leállította a motort. Tisztában voltam vele, hogy az iskolája majdhogynem a város másik végében volt, és hogy hozzám hasonlóan ő sem hagyhatta ki az első óráját, ennek ellenére mégsem akartam kiszállni.

  És ő sem kényszerített.

  Kedvesen felém fordult és tenyereibe fogta az arcomat, majd megcsókolt. Az ajkai puhák voltak; egyszerre édesek, mint a legfinomabb karamellás latték, és keserűek, mint a cigaretta. A gyomrom bukfencezett, a testem pedig egyre többre és többre vágyott, így nem törődve a sebességváltóval, követelőzve belekapaszkodtam Aaron pólójába és közelebb húztam magamhoz.

  Azt kívántam, bárcsak elég lenne ennyi az élethez, és ne kéne levegőt vennünk. Szinte fizikai fájdalmat okozott, hogy el kellett válnunk.

- Hidd el, hamar elmegy a nap. Mire vége a biológia órádnak, már itt is vagyok – ígérte két szájra puszi között.

  Csak, amikor eljutott a tudatomig, mit is mondott, húzódtam távolabb, habár akkor is csupán annyira, hogy akadálytalanul a szemeibe tudjak nézni.

- Honnan tudod, hogy… - kérdeztem felvont szemöldökkel, egy kicsit rájátszva az értetlenre, ugyanis megvoltak a saját tippjeim. Egyrészről Daniel volt a labortársam, és szinte minden természettudománnyal kapcsolatos órán egymás mellett ültünk, így ő is biológiával zárta a napot. Másrészről…

- Ebony.

  Bár igazán nem róhattam fel neki, hogy megpróbált mindenben kisegíteni, elég volt meghallanom a nevét, és ösztönösen felszisszentem.

- Hihetetlenül sokat jár a szája mostanában – dünnyögtem, és bár elhúzódva Aarontól, ismételten az anyósülésbe fészkeltem magam, igazából egyáltalán nem voltam dühös. Talán csak egy kicsit zaklatott.

  A mellettem ülő fiú, jóllehet nem olvashatta ki a gondolataim közül, meglepően könnyedén felismerte, mi zajlott le bennem, még ha én nem is voltam vele teljesen tisztában. Irigykedtem, amiért anyuék inkább rá bízták volna a kicsiket, mint rám. Irigykedtem, amiért Aaron tőle kérdezte meg, mikor végzek.

- Én hálás vagyok az elejtett információkért – motyogta egy kicsit közelebb hajolva hozzám. A tenyereit az arcom két oldalához érintve arra kényszerített, hogy ránézzek. - Máskülönben sosem sikerült volna elérnem, hogy belém szeress.

- Beléd szeressek? – kérdeztem kissé feszélyezetten, amiért ennyire egyértelműek voltak számára a féltve dédelgetett érzéseim. Egészen idáig azt hittem, sikerült eltitkolnom, mennyire ragaszkodtam hozzá, és gyerekes mód abban a pillanatban bármit megadtam volna az ostoba falaimért. - Én… - habogtam. - Én nem.

  Az egész testem remegett, és úgy éreztem magam, mint anno negyedikben, amikor az egész suli előtt énekelnem kellett az iskola ötvenedik évfordulóján. Persze, akkor nem voltam egyedül, és így belegondolva a két szituációt össze sem lehetett hasonlítani, de a gyomromban repkedő döglegyek, a torkomat kaparó varjak és az a félreismerhetetlen meztelenség érzet kellemetlen ismerősként köszöntött, akárcsak akkor.

  Úgy éreztem, mentem megfulladok.

- Nem?

  Aaron – mintha egyáltalán lehetséges lett volna – még közelebb hajolt hozzám. A lehelete már a fülemet csiklandozta, miközben én megpróbáltam leküzdeni az ösztöneimet és nem az ablakhoz simulni. Nem mintha féltem volna. Tőle semmiképp. Inkább csak attól, amit kiváltott belőlem, mert azt képtelen voltam uralni. Ott volt például a tegnap este. Ha az eszemre hallgattam volna, nem maradtam volna mellette, miután bevallotta, hogy megölt valakit.

- Én… - remegve fordultam felé, és az ajkunk szinte összeért, ahogy a tenyerei visszaestek az oldala mellé.

  És én minden racionális érv ellenére másra sem tudtam gondolni, csak arra, hogy mennyire meg akartam csókolni. Egyfolytában azt mondogattam magamnak, hogy egyszer már elítéltem anélkül, hogy megismertem volna. Hogy bár alig ismertük egymást, ő megbízott bennem, és minden másodpercben éreztette velem, hogy elég fontos vagyok ahhoz, hogy szeressenek.

  Nem hagyhattam, hogy a félelem meggátoljon abban, hogy szeressem.

  Egyáltalán nem követelőzött, így amikor közelebb hajoltam hozzá, először csak egy finom nyomást éreztem az ajkaimon, semmi mást. Kivárt. Tolerálta a bizonytalanságom. És akkor rájöttem, hogy igaza volt. Tényleg beleszerettem.

- Rendben. Talán, lehet, hogy mégis – suttogtam, átadva magam a pillanatnak. Az izmaim elolvadtak, akár a meleg vaj, a testem pedig bizsergett, miközben a tarkómnál lévő babahajszálakkal játszadozott. Nem kellett megcsókolnia, elég volt pár apró szájra puszi ahhoz, hogy a fellegekben érezzem magam.

   Így hát szabályosan összerezzentem, amikor valaki megkopogtatta a Skoda ablakát.

- Rose! – Ebony hangja még az üveg ellenére is rikácsolóan hangos volt, és mivel őt nem tudtam olyan egyszerűen kikapcsolni, mint az ébresztőórámat, kénytelen voltam elbúcsúzni Aarontól, akinek csokoládészínű szemei kissé kábán figyeltek.

- Mennem kell! – suttogtam a mutatóujjammal Ebony felé bökve, aki mintha észre sem vette volna, hogy mibe rondított bele, ráérősen, a motorháztetőnek dőlve figyelte az udvaron gyülekező diákokat. Ez egyszerre nevettetett meg és dühített fel, de tekintettel arra, mennyi mindent köszönhettem neki és mennyire szerettem, végül mosolyogva szálltam ki az autóból.

   A királykék Skoda egyre távolodó lökhárítóját bámulva, még mindig integettem, amikor a barátnőm egy hetyke mozdulattal átkarolt és önmaga felé fordított, hogy aztán egy jelentőségteljes pillantást követően a bejárat felé terelhessen.

- Hmm, szóval akkor végre hivatalos? – kérdezte, és megigazította a táskáját, hogy az semmiképp se állhasson kettőnk közé. Annyira belemerültem az elmúlt napok emlékeibe, hogy fel sem fogtam, Ebony valójában épp az elmémben keringő fiúról beszélt.

- Hivatalos?

   A folyosóra érve megpróbáltuk kikerülni a kisebb klikkeket, de a vállam még így is belesajdult egy-egy erőteljesebb ütközésbe, amit persze egyszer sem követett sajnálkozó bocsánatkérés. Tipikus iskolai nap.

- Hát együtt vagytok, nem? – suttogta, miközben többször is a megfelelő irányba tekerte a fémszekrényre erősített zárat.

- Nem tudom, valószínűleg – legyintettem, és ahogy kinyitottam a saját szekrényem, meglepve vettem tudomásul, hogy a barátnőmmel ellentétben nekem mindössze a matekkönyvem maradt az iskolában. - Mármint, talán, lehet, hogy mégis.

  Az Aaronnal való kapcsolatomra gondolva még nem voltam teljesen biztos benne, hogy frissíthetném-e a Facebook státuszom, és mivel korábban még sosem volt kapcsolatom, azt sem tudtam, hogy egyáltalán helyénvaló-e az ilyesmi. Vagy ezt már csak az ostoba gyerekek csinálták? És egyébként is, mi van akkor, ha eszében sem volt nagydobra verni, hogy kedvelt? Mert a téli szünetben elcsent csókok és a kézzel írt szerelmeslevelek egy dolog, de végzős évben a suli mellett aligha marad majd energiánk ilyesfajta elköteleződésre, ugye? Mi lesz, ha egy héten csupán egyszer találkozhatunk, és akkor is csak egy-egy órára? Mi lesz, ha közelebbről is megismer, és már nem kellek neki? Mi lesz, ha a fősulin megismerkedik egy hozzávaló lánnyal, aki sokkal belevalóbb?

  Nem akartam erre gondolni.

  Az érzelmeim pedig nagy valószínűséggel az arcomra is kiülhettek, mert Ebony egy fanyar grimasszal belém karolt és az irodalomterem felé húzott.

- Na, gyere, mielőtt elkésünk.

  Persze esélyünk sem volt arra, hogy késsünk, sőt! Mi érkeztünk meg először, így elfoglalhattuk a kedvenc padjainkat az első sorban közvetlenül az ablak mellett, nem mintha bárki is szívesen ült volna ennyire közel a tanárnőhöz rajtunk kívül. A diákok általában a legutolsó sorért harcoltak.

  Legalább tíz percbe telt, mire megtelt a terem, Miss Langdon pedig szokás szerint késett, bár ezt senki sem rótta fel neki. Mind élveztük, hogy megoszthattuk egymással az élményeinket, még ha Ebony és én csupán fél füllel hallgattuk, ahogy Cinthia Ross beavatta a barátnőit a floridai tél rejtelmeibe.

- Osztály! – A tanárnő hangjára egyszerre kaptuk fel a fejünket. Mind az ajtó felé fordultunk, és illedelmesen behúztuk a székeinket. - Az idei első irodalomórát a szokásos módon, élménybeszámolóval kezdjük, azonban ezúttal kicsit megbolondítjuk a feladatot. A saját történetüket mitikus elemekkel, egy kitalált karakter, részben valóságos történeteként kell megírniuk. A kötelező terjedelem minimum három oldal. Lássanak is hozzá!

  Mindkét tenyerem izzadt, miközben a fehér papírokra vártam, és egészen addig fel sem engedtem, amíg a többiek el nem csendesedtek. Mindig is utáltam a szünetet követő legelső irodalomórát, ennek ellenére, ahogy a lapra illesztettem a tollat, mintha minden idegességet kiszippantottak volna a testemből.

  A téli szünetre gondolva, életemben először nem a kötelező olvasmányok, a tanulás vagy a sorozatozás jutott az eszembe, és ez boldogsággal töltött el. Végre volt miről mesélnem. Kiről. És bár az én történetemben egyáltalán nem szerepeltek tündérek, szellemek vagy különleges képességekkel rendelkező savantok, Joss Stirling könyveihez hasonlóan végre első kézből írhattam szerelemről, rejtélyről, titkokról és egy buliról, ami megváltoztatott mindent.

Vége