13. fejezet: Legjobb Barátok Örökre

Drága Olvasóim!

Először is, nagyon sajnálom, hogy csak most került fel a folytatás, holott a másik blogomon kétszer is frissítettem, csak egyszerűen több volt az ihlet, ráadásul aktívabbak az olvasók, így nagyobb volt a késztetés arra, hogy frisset hozzak, mint itt.

És ha már friss. Ez az utolsó fejezet, amit az írásbeli érettségi előtt hozok. Remélem épp úgy élvezitek majd az olvasását, mint amennyire én élveztem megírni. Jó volt ismételten Ebonyval "dolgozni".

Azoknak, akik hozzám hasonlóan most érettségiznek: MENNI FOG! NE GÖRCSÖLJETEK RÁ, ÉS MARADJATOK EGÉSZSÉGESEK, NEHOGY TÜSSZÖGVE KELLJEN VÉGIGSZENVEDNI (én épp megfáztam, szóval bagoly mondja...)

Még egyszer: Jó olvasást!

Millio puszi Xx

Legjobb Barátok Örökre

2014. január 3. (péntek)

   A szemem sarkából édesapám macskakaparásra hajazó, hurkolatlan betűit figyeltem, ahogy egymást követve újabb és újabb szavakat alkottak, miközben egy csészényi langyos vizet szürcsölgettem, ami mellé szintén műanyag, ráadásul már látszatra is igen kemény süteményt majszoltam a kisebbik húgom, Clara örömére, aki az egész délutánt vendégek toborzásával töltötte; mindhiába. Ben már az első rózsaszín tányér láttán magára zárta a szobája ajtaját, Allison pedig a legjobb barátnője, Darcy születésnapját ünnepelte két saroknyira tőlünk, Mr. és Mrs. Eversék halványsárga családi házában, aminek a kertje kétszer akkora volt, mint a miénk, és akiknek a medencéjét nyolc dollárért minden egyes héten kitakarítottam a nyári szünet alatt.

- Francia enciklopédista. Hét betű, T az utolsó. – Apu hangjára felkaptam a fejem, és egy illedelmes mosolyt követően letettem a kisasztalra a rózsaszín poharat, majd a reggeli újság felé kapva, elhúzott szájjal elolvastam a kérdéses sor körülötti feladványokat. A Tigris és az Eufrátesz között húzódó, ókori terület. Mezopotámia; firkáltam le nagy sebesen, ezzel egy újabb betűt adva a keresett enciklopédista nevéhez. E.

  A ceruzám végét a számhoz emelve, többször is eljátszottam a gondolattal, hogy szétrágcsálom, akár egy toll műanyag kupakját, de valahányszor résnyire nyitottam az ajkaimat, édesapám szúrós tekintete megállított a megkezdett mozdulat közepén.

- Próbáld meg Diderot-t – ajánlkozott édesanyám a konyhából, lisztes arcát a nappali felé fordítva, kezei között két óriásira nőtt tojást szorongatva, mire a rejtvény fölé hajolva, halk pusmogással lebetűztem a történelemóráról ismerős férfi nevét, ami tökéletesen passzolt a már kitöltött rublikákhoz.

  Mosolyogva, a hüvelykujjaimat a magasba emelve jeleztem anyunak, aki elégedetten fordult vissza a pulthoz, akárcsak múlt héten vagy azelőtt, akárhányszor csak apuval megakadunk egy számára pofon egyszerű kérdésnél.

   Clara kedvesen újratöltötte a kiürült poharamat, miközben illedelmesen rászólt a plüss macijára, hogy ne egyen olyan mohón, végül a kezeimbe nyomta a teáscsészét, amit egy halk köszönöm kíséretében fogadtam el tőle. A szemeimet behunyva, némán szívtam magamba a képzeletbeli tea fahéjas eszenciáját, jóllehet valójában a konyhában ügyködő édesanyám híres süteményeinek frissen sült illatát sodorta felém a levegő.

   A szemeim úgy robbantak szét, akár egy szilveszteri petárda, és az egész család egy emberként kapta fel a fejét, amikor a Jingle Bells ismerős dallama kettéhasította a ház légterét, ezzel a tudtunkra hozva – amellett, hogy apu az ígérete ellenére sem cserélte még le az ünnepi dallamokat -, hogy vendégünk érkezett. Kissé megdöntött fejjel, a vádlimra nehezedve ültem a sarkaimra, és közben azon törtem a fejem, hogy vajon ki állhatott a lábtörlőnkön. Egy részem, egy naivan gyermeki részem már Aaron jelenlétének gondolatára is kiugrott a bőréből, míg a lelkem egy érettebb fele ezer és egy ellenérvet gyártott a fiú váratlan betorpanása ellen. Hisz tudta, hogy szobafogságra ítéltek. Mégis miért próbálkozott volna?

- Rose! Megtennéd, hogy kinyitod? Nekem ragad a kezem a tésztától.

  Hümmögve indultam el a bejárat felé, mintha bárki is meghallhatta volna, ám az ajtó elé érve összeszorult a gyomrom és megtorpantam. Mert mi van akkor, ha tényleg Ő az? Be kellene mutatnom? Megharagudna, ha nem tenném? Ha elküldeném? Na, és a szüleim? Mit szólnának hozzá, ha behívnám egy szelet süteményre?

  Újra megszólalt a csengő, ezúttal hosszabban, mintha az ajtó másik oldalán várakozó idegen percről percre türelmetlenebbé vált volna, bár az is megfordult a fejemben, hogy csupán fázott a hirtelen hőmérsékletzuhanás és a tegnap éjszaka lehullott nagy mennyiségű hó miatt, ami fehérre festette a város minden utcáját.

- Rose! – Édesanyám hangja visszarángatott a jelenbe, így egy mély lélegzetvételt követően lenyomtam a kilincset és kinyitottam a bejárati ajtót.

  Ahogy a hűvös, januári szél megcsapta az arcom, az egész testem beleremegett a fagyba, és szinte éreztem, ahogy a bőrömet megcsípte a hideg. Eltátott szájjal, majd összepréselt ajkakkal figyeltem a velem szemben álldogáló alakot, de képtelen voltam megszólalni, pedig már az első másodpercben felismertem az engem vizslató, csokoládé színű szempár tulajdonosát.

- Szia. – Barátnőm hol az egyik, hol a másik lábára fektette testsúlyának nagyobb részét, míg a kezeit a zsebeibe száműzve, egy kedves mosollyal az arcán köszöntött. Hosszú, sötétbarna tincseit a copfja ellenére is az arcába sodorta a szél.

- Bons! – kiáltottam, amikor végre valahára felolvadtak, addig megkövült tagjaim, és kitárt karokkal, fülig érő vigyorral a lábtörlő előtt álló, mozdulatlan lány nyakába vetettem magam. - Hogyan? Mikor? Miért nem szóltál? – kérdeztem egyetlen légvétellel, és az sem érdekelt, hogy szünet híján Ebony egyetlen kérdésemre sem tudott kielégítő választ adni.

- Tegnap este, és esküszöm, szólni akartam, de a telefonod állandóan hangpostára kapcsolt, és Aaron azt mondta, szobafogságra ítéltek, én pedig nem akartam egy későesti találkával még inkább elrontani a helyzetet – magyarázta, miközben óvatosan elhátrálva tőle, egy laza intéssel beinvitáltam.

  Ahogy a szél nekicsapta az ajtót a keretének, édesapám és Clara egy emberként fordultak felénk, de Ebony szavai olyannyira befészkelték magukat a gondolataimba, hogy képtelen voltam fennakadni apa aggodalommal teli vonásain, vagy azon, ahogy a tekintete elsőként ránk, majd a konyhában szorgoskodó édesanyámra vándorolt.

   Miközben Ebony levette a kabátját és a cipőit, én azon törtem a fejem, hogy mégis hová tehettem a telefonomat, vagy hogyan fogom megtalálni, ha valóban lemerült. Halványan még előttem volt, ahogy a szilveszteri buli napján kiválasztottam az éppen aktuális kedvenceimet és egy külön lejátszási listát készítve kitöröltem a már rongyosra hallgatott slágereket, de hogy utána, amikor már ébresztőórára sem volt szükségem, hová tehettem…

- Ki az? – A kezeim, melyek időközben az oldalam mellé estek, megremegtek, ahogy meghallottam anya kíváncsi hangját, és bár a kérdése egyszerű volt, a nyelvem összeakadt, amikor megpróbáltam válaszolni rá. Az arcom kipirult, a bőröm égett, mintha a vérem helyén izzó láva csordogált volna, és hirtelen azt se tudtam, merre forduljak, és kitől kérjek segítséget.

- E-ebony – makogtam, amikor már túl nagy lett a csend. Ostoba lettem volna felbosszantani anyut csupán pár órával lefekvés előtt, amikor egy örökkévalóság óta először ismételten kellemes hangulatban telt el a nap. Tizenegyig aludhattam, majd megterítettem az asztalt és segítettem mosogatni, ahogy azt előző nap megbeszéltük, végül megnéztünk egy filmet a kedvenceim közül és egy mesét a kicsik kedvéért. Már csak a keresztrejtvény és a süti hiányzott. - Ugye… - a hangom jól hallhatóan megremegett, de egy apró sóhajtást követően ismét nekikezdtem. - Felmehetünk a szobámba?

  Bons meglökte a vállam, ezért kelletlenül előrébb léptem, és így már mind a ketten beláttunk a konyhába, ami egy kis túlzással olyan volt, akár egy halálzóna, csak itt a holttestek helyén tésztadarabok díszelegtek, és vér helyett cukor és liszt borított mindent. Enyhén felhúzott szemöldökkel néztem végig anyán, aki mosollyal az arcán, enyhén kinyújtott nyelvvel dekorálta ki az elkészült fahéjas sütemények tetejét. A krémnyomóval épp egy rénszarvas sapkáján dolgozott.

- Nem is tudom – motyogta, amikor a szeme sarkából észrevett minket. Egy pillanatra úgy tűnt, haza fogja küldeni Ebonyt, de akkor letette a kezében szorongatott zacskót és minden figyelmét nekünk szentelve végignézett mindkettőnkön. A szívem a torkomban dobogott, amikor anyu megcsóválva a fejét, a vállam fölött apura nézett. - Rendben, legyen.

- Tényleg? – kérdeztem hitetlenkedve, de amint sikerült felszednem az állam a padlóról, fülig érő mosolyra húztam a szám. Úgy tűnt, bár még mindig rossz szájízzel gondolt vissza a hazugságaimra, már nem neheztelt az engedetlenségem miatt. - Mármint, köszönöm.

  Egy lépéssel közelebb sétálva hozzá, sebtében magamhoz öleltem, majd egy gyors puszit követően elkaptam Bons karját és a lépcső irányába húzva felrohantam az emeletre. A talpam a vékony zokni ellenére is belebizsergett a durva trappolásba, de ahogy ledobtam magam a lila lepedőre és besüppedt alattunk az ágy, hátra döntött fejjel, elégedetten hunytam le a szemeimet.   

- Hoztam neked egy pohárral, a sütit pedig Daniel küldi – motyogta a barátnőm, ahogy a táskájából egy ismerős, barna zacskót pakolt az éjjeliszekrényemre, közvetlenül az Aarontól kapott pohár mellé. - Na, mesélj! – kérlelt, és a hangja megtelt élettel, ahogy felé fordítva a tekintetem, a vádlijaira nehezedve összecsapta frissen manikűrözött tenyereit. - Milyen volt nélkülem? Remélem, azt mondod, hogy béna. A végén még kiderül, hogy nélkülem is képes vagy jól érezni magad…

- Ami azt illeti – kezdtem, az egyik kezemmel a lábainál heverő párnáért nyúlva, hogy szükség esetén elrejthessem az enyhén kipirult arcom. - Azt hiszem, ez az eddigi legeseménydúsabb szünetem.

   Bons enyhén oldalra döntött fejjel, elkerekedett szemekkel, mégis mindentudó grimasszal az arcán figyelt. Egy szót sem szólt, ami egyszerre töltött el megkönnyebbüléssel és rémített halálra, így hát a hasamra fordultam és hagytam, hogy a hajam az arcomba lógva elszigeteljen és megvédjen a külvilágtól.

- És ez jó? – kérdezte, egy leheletnyit közelebb hajolva hozzám. Ebony vékony ujjai a fülem mögé seperték a hosszabb hajszálakat, miközben a mosolya biztosított róla, hogy neki bármit elmondatnék, sohasem nevetne ki.

   Hagytam, hogy mellém feküdve kivegye a kezeim közül a párnát, csak ezt követően válaszoltam:

- Igen. Határozottan jó.

  Egy elnyújtott másodpercig némaságba temetkeztünk; ő nem kérdezett, és én nem válaszoltam, habár tisztában voltam vele, mire volt kíváncsi. A pillanatra, amikor rájöttem, hogy egész idő alatt Aaron ajándékozott meg a rajongásával. Az érzésre, ami az első csók alatt átjárta a testem. A másnapra, amikor még minden olyan álomszerűnek tűnt…

- Na, de visszakanyarodva a szobafogságra. – Bons megköszörülte a torkát, miközben finoman oldalba könyökölt, ezzel visszarángatva a jelen pillanatába. Összeráncolt szemöldökkel és résnyire préselt szemekkel fordultam felé. - Nem hiszem el, hogy képes voltál kiszökni az ablakon. Nem is… azt nem hiszem el, hogy képes voltál követni azokat a hülye feladványokat! Eszednél vagy? A Victoria Sziget?

  Ebony hajszálai többször is utat találtak maguknak a lány szájába, ahogy a mondandója végére már szinte ugrált mellettem a túlzott lelkesedéstől és a testében szerteáramló adrenalintól, amit a rá jellemző, intenzív aggodalom váltott ki belőle. És bár egy részem örült, amiért ennyire szívén viselte a testi és lelki épségem, határozottan felháborítónak találtam, amiért képes volt számon kérni. Elvégre az ő ötlete volt az egész „kezdj el élni” hülyeség. Én legszívesebben figyelmen kívül hagytam volna azt az idióta levelet, ami az első nap olyan váratlanul ért.

- Először is, próbálok nem fennakadni azon, hogy egész idő alatt tudtad, ki az Ismeretlen idegen. – A hátamra fordulva óvatosan ülésbe tornáztam magam, hogy Ebony fölé kerülve valamivel határozottabbnak tűnjek, jóllehet a barátnőm hamar áthúzta az elképzelésemet azzal, hogy követve a mozdulataimat, ő is nekidőlt az ágy keményfa támlájának. - Másodszor pedig… – Zavaromban megremegett a hangom, de úgy tettem, mintha meg sem történt volna, és látszólag Ebony sem akadt fenn ezen a mindennapos apróságon. Kihívóan állta a tekintetem. - Úgy emlékszem, hogy te voltál az első, aki előállt az egyszer élünk monológgal.

- Most tényleg haragszol? – kérdezte, és bár megpróbálta viccesre venni a figurát, a nevetésében nem volt elég élet ahhoz, hogy átverjen. Félt, hogy az arcomon átsuhanó keserűség egy életre megbélyegezte a kapcsolatunkat.

- Azt hittem legjobb barátok vagyunk – makogtam, a karjaimat szorosan a mellkasomhoz préselve. Nem akartam hazudni neki, nem is tudtam volna, még ha a szavaimmal meg is bántottam. - Igen, haragszom.

  A szobára telepedő némaság fájdalmasabb volt, mint korábban bármikor. Távolról sem hasonlított ahhoz a megnyugtató csöndhöz, ami kitöltötte az űrt, vagy azokhoz a szótlan percekhez, amikor már pusztán a másik jelenléte képes felvidítani a világ legszörnyűbb napján, rögtön azután, hogy Emma Grayson leönt paradicsomlével életed szerelme előtt.

  Bons összeszűkített szemekkel, csípőre tett kézzel hajolt közelebb hozzám.

- Hisz most mondtad, hogy ez az eddigi legcsodálatosabb szüneted. Akkor is ennyire élvezted volna, ha tudod, hogy Aaron hagyta hátra a feladványokat? – kiabálta egyenesen az arcomba. Az sem zavarta, hogy az amúgy tökéletesen elkészített frizurája széthullott a heves kapálózások közepette, vagy, hogy az arca annyira kipirult, hogy átütött az alapozón. És én? Csak ültem és figyeltem őt. A legjobb barátnőmet, aki eltitkolta előlem, hogy egész idő alatt tudott a levelekről. A legjobb barátnőmet, aki a szemem előtt esett darabokra a lehetőségtől, hogy sosem leszek képes megbocsátani neki. - És amúgy is. Ne mondd, hogy nem sejtettél semmit! – Bons rácsapott az éjjeliszekrényemre, ahogy lecsúszott az ágyról és a talpai megérintették a padlót.

  Néma lépteivel az ablakhoz sétált, és a didergető hideg ellenére is szélesre tárta, hogy kitisztíthassa az elméjét. Nem akart meggondolatlanul nekem rontani, habár az arcára volt írva, hogy ugyanolyan mérges, mint percekkel korábban én is voltam. De még mielőtt rájöhettem volna, hogy a hálátlanságomat, vagy a meggondolatlanságát átkozta, hátat fordított nekem.

- Voltak ötleteim – vallottam be egy mély lélegzetvételt követően. A szobát átjáró első hűvös fuvallatnak köszönhetően az egész testem libabőrbe borult, így magam köré tekertem a takarót, ezzel is elzárkózva a kibékülés elől. Nem akartam felállni és magam felé fordítva a bocsánatáért esedezni. Ezúttal azt szerettem volna, hogy ő kérjen elsőként elnézést. - Kis híján leégettem magam Daniel előtt, amikor azt hittem, hogy ő a titkos hódolóm – magyaráztam, jól érezhető éllel a hangomban. - Tudtad, hogy van barátnője?

  Bons vállai enyhén felemelkedtek, jóllehet a feszültségét nem tudtam hova tenni.

- Öhm, ami azt illeti, igen.

  És akkor megértettem, hogy pillanatokkal korábban miért volt annyira ideges. Dühösen temetkeztem bele az ölemben heverő párnába. A sírás szakadékának keskeny peremén egyensúlyozva, képtelen voltam eldönteni, mire is vágytam igazán, ugyanis egyszerre fogott el a vágy az eszeveszett sikoltozás és az értelmetlen párnadobálás iránt. Végül mégis csupán egy néma szemforgatásra futotta.

- Mindegy is.

  Tüntetőleg a fejemre húztam a takarót, és beletemetkeztem a sötétségbe, jóllehet alig kaptam levegőt. A fejemben egymást kergették az észérvek, és furcsa mód valamiért az összes a nagymamám hangján ismételgette önmagát. Ne legyél butus Prücsök, hiszen csak jót akart neked. Hisz igaza van, ha tudtad volna, hogy Aaron írta a leveleket, sohasem mentél volna el a jégpályára, a Viktória szigetre pedig pláne! Vagy talán nem tartottad már az első találkozásnál egy felszínes idiótának, aki semmi másra sem képes, csak megbámulni mások melleit? Vagy talán nem nézted levegőnek már azon az iskolai bulin is, és utána minden nap a Kávézóban? Hisz Bons megpróbálta felhívni a figyelmed rá. Utalt rá, hogy kedvel.

- Ugyan már, Rose! – Ebony hangja meglepően közelről érkezett, de az ágy nem süppedt be mellettem. Biztonságos távolságban maradt, ezzel a tudtomra hozva, hogy még nem lépett túl a gyerekes hisztimen. - Tudod, hogy nem akartunk neked rosszat. Ha Aaron nem lenne makulátlan, a közeledbe se engedtem volna.

  A többes szám hallatán felkaptam a fejem, és amikor az ujjaim elengedték a takaró szélét, az lehullott rólam és a hasamra esett.

- Akartunk? Ki tudta még? – kérdeztem mohón, durván nekiesve, holott Aaron már említette, hogy nem egyedül ő rejtőzött az Ismeretlen idegen álarca mögött. Daniel nélkül sosem tudta volna véghezvinni a tervét, és tudva, hogy Bonsban mennyire lelkes partnerre talált, kétségem sem volt felőle, hogy a drágalátos pasija is benne volt a dologban. De vajon ennyi lett volna az egész, vagy a szüleimen és rajtam kívül mindenki statiszta volt a Hogyan szerezzük meg Rosiet című komédiában?

   A jobb mutató- és hüvelykujjam közé fogva a homlokom, előre döntött fejjel hunytam le a szemeimet. A sorra felderengő összeesküvés-elméletek lassan az agyamra mentek.

- Nate, természetesen, és akkor ott van még Daniel, hisz miatta ismerjük Aaront – magyarázta, és anélkül is tudtam, hogy a kezeit a magasba emelte, hogy ránéztem volna. - Ennyi, esküszöm.

  Hosszú ideig egy szót sem szóltam, helyette az ágyammal szemben emelt parafatáblát, és az azon található, a lemenő nap miatt narancsságán-rózsaszínen fénylő képeket néztem. Bons mosolygós, helyenként idióta grimaszra húzódó ajkait, a kezeit, ahogy minden fotón átölelnek, kivéve a kedvencemen, amin az arcomban nyom egy krémes süteményt. Az volt életem legszebb születésnapja, még ha nekünk is kellett feltakarítani a nappalit. Annak dacára, hogy csupán csak ő jött el a kiküldött huszonöt meghívó ellenére.

  Az arcom jól láthatóan pipacsvörösbe fordult, és hirtelen nagyon elszégyelltem magam, ezért nem is tudtam, mit mondhattam volna. Hogy sajnálom? Pedig nem. Talán csak azt, ahogy beszéltem. A szavaimat semmiképp.

- Szóval, azt mondod lenyomoztad? – kérdeztem helyette, és magam is meglepődtem, mennyire szórakoztatónak találtam a gondolatot. A fejemben ezer és egy kép váltogatta egymást arról, ahogy Ebony egy székhez kötözve Aaront, megizzasztja őt a keresztkérdéseivel, vagy követve a fiút, minden kanyarban meghúzódik egy terebélyesebb bokor vagy egy ódon kőépület mögött.

- Haha! – Bons leült az ágyra, közvetlenül mellém, majd hátradöntve a fejét, elnyúlt a takarón. - Még szép! Az én legjobb barátnőmnek nem udvarolhat akárki.

  Felhúzott szemöldökkel, enyhén elnyílt ajkakkal hagytam, hogy a vállamhoz emelve az öklét, finoman megüssön, ezzel biztosítva a feltétel nélküli támogatásáról, jóllehet még én magam sem tudtam, mit is éreztem pontosan Aaron iránt. Vajon túl korai lett volna kijelenteni, hogy szeretem? Vajon meg kellett volna várnom, hogy ő lépjen előbb, ezzel megóvni magam a pofára eséstől? Vajon ha jobban megismer, kedvelni fog még? És lehet-e bárki is ilyen rövid időn belül ennyire fontos egy ember számára?

- Ami azt illeti, tényleg édes srác – vallottam be, a fejemet Bons nyakhajlatába préselve.

- És szexi! – kiáltotta, és a hangja egészen rekedtté vált, ahogy megpróbálta visszafogni az izgatottságát. - Ne mondd, hogy nem vetted észre. Ha látnád borostával az arcán, napszemüvegben! Még én is a nyálamat csorgatom, amikor…

  A bőröm tüzelt, és ahogy az ereim pulzálva megbizsergették a testem, tudtam, hogy a fülem hegyéig elpirultam, már magára a gondolatra is, hogy egyszer olyan közel kerülhetnék Aaronhoz, hogy láthassam, ne adj Isten, megérinthessem a felsőtestét.

- Milyen volt a meglepetés utazás? – kíváncsiskodtam, és bár Bons felhorkantott a gyors témaváltás miatt, látszólag egyáltalán nem zavarta, hogy ezúttal ő került a középpontba.

- Őszintén? Kimerítő - csacsogta, egy színpadias legyintés kíséretében, mire felvontam az egyik, szépen szedett szemöldököm és enyhén oldalra döntött fejjel, tágra nyílt szemekkel végigmértem Ebonyt. Próbáltam megfejteni, mégis mire gondolhatott pontosan „kimerítő” alatt. Majd rögtön ezt követően azt, hogy mégis miért panaszkodott minden lány, akinek pasija volt, és akinek nem. S talán a megvetéssel kevert tanácstalanságom kiülhetett az arcomra is, ugyanis pillanatokkal később Bons heves magyarázkodásba kezdett.  - De ne érts félre, imádtam minden pillanatát. Nate olyan figyelmes. Képzeld, elmentünk síelni, ittunk forró csokit, miközben a hóesést néztük. Mintha csak a kedvenc filmembe csöppentünk volna…

  Mosolyogva nyúltam az éjjeliszekrényemre pakolt, barna papírzacskóért, miközben az ágy háttámlájának dőlve kényelmesen kinyújtóztattam a lábaimat. A fahéj intenzív illata megcsapta az orrom, és ahogy közelebb hajoltam a szétbontott csomagoláshoz, még szinte érzetem a süteményből áradó meleget, pedig a Kávézó több megállónyira volt innen, és kizártnak tartottam, hogy Bons szülei ekkora kerülőt tettek volna egy kis édesség miatt a hóban.

  A zacskó csörgésére Ebony abbahagyta az élménybeszámolóját és a vállamra döntve a fejét, az egyik ujjával maga felé húzta a papírt, majd az alsó ajkába harapva, lehunyt szemmel magába szippantotta az édes illatfelhőt.

- Azt hiszed, ennyivel lerendezted? – kérdeztem, finoman felhúzva azt a vállam, amin pihent. Túlságosan kíváncsi voltam a részletekre, hogy beérjem egy csapongó összegzéssel.

   Bons orra alá nyomva a fahéjas csigát hagytam, hogy az övé legyen az első harapás, és közben felráztam a névre szóló lattét, aminek idő közben az aljára szállt a cukor.

- Igaz, viszont ismersz, ha belekezdek… - motyogta két falat között - az egész éjszaka kevés lenne ahhoz, hogy a végére érjek.

  Hümmögve bólogattam, magamban felidézve ezernyi pizsipartit és ebédszünetet, és be kellett látnom, hogy Bonsnak nagyon is igaza volt. Nála ugyanis nem létezett középút, csupán a totális felszínesség és a fatális részletesség.

- Akkor nincs más lehetőség. Rá kell vennünk anyát, hogy itt maradhass egész este – vetettem fel az ötletet, és magam is meglepődtem, mennyire belelkesültem a gondolatra, hogy átvirrasztjuk az egész éjszakát, noha a jó kávék mögött az alvás volt a második legkedveltebb dolog az életemben.

- És azt mégis hogyan akarod, amikor szobafogságban vagy?

  Mit sem törődve Bons kérdésével belekortyoltam az ízesített lattéba és felálltam az ágyról. Ahogy a talpam megérintette a padlót, kissé megingott az egyensúlyom, de az utolsó pillanatban sikerült megtámaszkodnom a szabad kezemmel, ezzel megmentve a ruhám és az ágyneműt.

- Erről jut eszembe – fordultam hátra. - Tegnap, mielőtt a nagyiék elutaztak volna, anya bezárt a mosókonyhába és kikérdezett a levelekről – mondtam, egy elfojtott grimasz kíséretében. Bármennyire is imádtam Bonst, amiért megpróbált meglepni, a hideg latténál már csak a cukormentes, feketekávétól undorodtam jobban.

- A te anyukád – nézett rám eltátott szájjal és tágra nyílt szemekkel. S valóban, ha nem éltem volna át a beszélgetést, magam sem hittem volna el, hogy a mindig kimért, mindig nyugodt anyám valaha ilyesmire vetemedett volna. - Kizárt!

- Esküszöm – mondtam, önmagam elé emelve a szabad kezem. - Észrevette, hogy kiszöktem a szilveszteri bulira, de ahelyett, hogy megbüntetett volna, megkért, hogy ezentúl sose titkolózzak és bátran meséljek el neki mindent, ami a lelkemet nyomja – magyaráztam, miközben megfogva Bons kezét, kirángattam az ágyból.

- Viccelsz? – kérdezte nevetve. A kezeivel megkapaszkodott a farmerjában és egy apró szökkenéssel megigazította magán a nadrágját, végül az ajtóhoz sétálva egy elegáns mozdulattal kinyitotta azt, és meghajolt, hogy egy középkori lovag bőrébe bújva előre engedhessen. - Hisz szobafogságban vagy, ráadásul a fejemet tenném rá, hogy rád sózzák a házimunka felét.

  Egy néma másodpercig farkasszemet néztünk. A levegő szinte szikrázott közöttünk, így bármennyire is keményen próbálkoztam, képtelen voltam fenntartani a szemkontaktust, ezért végül én lettem az, aki megtört és félrefordította a fejét.

- Oké, akkor mégiscsak megbüntetett – szabadkoztam savanyúan. Hirtelen már nem is voltam olyan biztos benne, hogy anyu bele fog egyezni a rögtönzött programunkba, holott pillanatokkal korábban még a fejemet tettem volna rá, hogy a „jobb kapcsolat” engedményekkel járt.

  A lábaim a földbe gyökereztek, a gyomrom pedig összeugrott a nappaliból felhallatszó, őszinte nevetéstől. Mindenki olyan boldognak tűnt. Talán várnunk kellett volna még egy kicsit.

- Na, gyere! – Bons kecses ujjai ritmustalanul ütemet diktáltak az ajtón, mígnem utánam nem kapott és a karomnál fogva a folyosó felé nem lökött. - Talán, ha segítünk neki a vacsora elkészítésében, akkor maradhatok – csacsogta, és már az sem érdekelte, hogy az ágy mellett hagytam a papírpoharat. Úgy tolt maga előtt, mintha nem csak az arcom, de az egész ház lángokban állt volna.