12. fejezet: Tiszta vizet a pohárba

Drága Olvasóim!

Először is, nagyon sajnálom, hogy elcsúsztam egy teljes hetet, de váratlanul lebetegedtem és kórházba kellett mennem... nem is részletezném, egyszerűen csak nem tudtam írni és kész. Nem tudom, milyen gyakran jönnek majd a részek, mindössze egyetlen dologban vagyok száz százalékban biztos: felváltva érkezik rész ide és az Árnyvadászos blogomra. Ez jelenthet két hetet, akár egy teljes hónapot is (tekintve, hogy kissé elszoktam Rose személyiségétől és világától, ráadásul végzős vagyok).

De nem is húznám tovább a szót... íme, két év után. Az UBC folytatása...

Jó olvasást!

Millio puszi Xx szerecsendio
ui.: ezt amolyan "frissítsük fel, hol is tartunk" résznek szántam... ha találtatok benne helyesírási vagy tartalmi hibákat, ne felejtsétek el megemlíteni

Tiszta vizet a pohárba

2014. január 2. (csütörtök)

  Fáradtan és kissé nyűgösen fordultam át a másik oldalamra, miközben egymásnak dörzsölve a lábujjaimat, megpróbáltam felmelegíteni az éjszaka folyamán csonttá fagyott lábfejeimet, pont olyan eredménytelenül, mint előző este, amikor nagyiék hangos nevetését hallgatva, felhúzott lábakkal a tájat kémleltem. A házunk felé kocogó, bőrkabátos srác emlékétől önkénytelen mosolyra húztam a szám, és egy újabb fordulat után, csillogó szemekkel nyúltam az éjjeliszekrényem tetején díszelgő, névre szóló papírpohárért.

   Bár még mindig szobafogságban voltam és erről Aaron is nagyon jól tudott, a szilveszteri bulit követő este sem feledkezett meg rólam. Miután pisszegve megpróbáltam elkergetni, ő kuncogva rávett, hogy eresszem le neki a lepedőből és törölközőkből font kötelemet. Felhúzott szemöldökkel, a mellkasomban természetellenesen gyorsan dübörgő szívvel vártam, mire készül, és egyszerre éreztem örömöt és szomorúságot, amikor a textília végére kötötte a Kávézó logójával díszített, barna zacskót, amiben egy ínycsiklandozó csokoládétorta szelet és egy pohár kellemesen meleg, mézeskalácsos frappé pihent.

- Prücsök! – Összerezzentem az ismerős becenév hallatán, és a lebukástól tartva gyorsan az éjjeliszekrényem fiókjának legaljára száműztem az immáron üres ajándékot és nekidöntöttem a hátam a hideg ágytámlának. A testem pillanatokon belül libabőrbe borult. - Kérlek, gyere le! Legalább az utolsó reggelinél legyen együtt a család.

  Finoman beszívtam az alsó ajkam. A levegő sziszegve töltötte meg a tüdőmet, ahogy az ablak felé fordulva behunytam a szemeimet. Bántott a hideg.

- Nagyi… - nyafogtam, akár egy kisgyerek. Semmi kedvem sem volt lemenni a szüleimhez, mert még mindig bántott, hogy olyan csúnyán összevesztünk a szünet első napjaiban. Mindig is utáltam veszekedni, és nem csak velük. Mindenkivel. Mióta csak az eszemet tudtam, feszélyezett mindenféle konfliktushelyzet, ezért is voltam olyan csöndes, és ezért volt az átlagnál is kevesebb barátom.

  A tenyereimet a felkarjaimra simítva a saját ölelésembe zártam a testem és megpróbáltam egy kis meleget csempészni a korai órákba; mindhiába. Bármennyire is el akartam kerülni ezt a drasztikus lépést, végül muszáj voltam ledobni magamról a takarót és felállni, hogy bezárjam az ablakot. Mezítelen talpaim bizseregtek a jeges padló érintésétől.

- Nincs kifogás. Tíz percet kapsz. – Hallottam, ahogy az édesapám anyukájának léptei fokozatosan elhalkultak, majd végleg elhaltak, ahogy az üres folyosó falai már nem verték vissza a hanghullámokat.

   Egy másodpercig mozdulatlanul álltam a hideg és a meleg köztes állapotában, teljes testsúlyommal a bal lábamra nehezedve, majd egy mély lélegzetvétel után megráztam a fejem, így a laza, kócos kontyba fogott vörös tincseim megadva magukat a gravitációnak az arcomba hullottak. Úton a fürdőszoba felé azon gondolkoztam, hogy mégis mit kellene felvennem, de ahogy elhaladtam a szekrényem mellett, életemben először nem vonzottak a benne található ruhák, így egy gyors fog- és arcmosás után oldalra fontam a hajam, és felborítva a jól bevált rutinom, letudtam ennyivel.

   A hátramaradt percekben boldogan nyúltam el a frissen cserélt, lila ágyneműmön.

   Amikor végül letelt a kiszabott határidő, egy golflabda méretű csomóval a gyomromban hagytam magam mögött a szobámat.

   A konyhából bacon és tojás félreismerhetetlen illata kúszott az orromba, amitől a hasam elégedett morgásba kezdett, és egy részem igazán hálás volt a nagymamámnak, amiért nem hagyott más választást, mint a közös reggelit. Az ajtóm előtt hagyott tálcák határozottan nem nyújtották ugyanezt az élvezetet.

  Félve lestem be a túlzsúfolt helyiségbe. Az ujjaimat az ajtókeretbe vájva figyeltem, ahogy a kisöcsém Allison hajába dobta az egyik félig megcsócsált szalonnacsíkot.

 - Á, szóval Rose is méltóztat együtt reggelizni velünk. – Édesapám hangja közvetlenül a hátam mögül érkezett, így ijedten kaptam felé a fejem. – Ez bizonyára az újév legelső csodája – mondta fennhangon, mogyoróbarna szemeiben szívet melengető kedvességgel. Hosszú ujjait a hajamba túrva, nem foglalkozva a tökéletesre sikeredett négyszálas fonással, kegyetlenül összeborzolta azt.

  Mégsem bántam.

  Ahogy az édesapám elsétált mellettem és az egyik kezével a még sistergő hús után kapva a szájába vett egy olajos baconcsíkot, valamivel magabiztosabban léptem át a helyiség küszöbét. Hirtelen nem is értettem, miért féltem annyira a lépcső tetején vagy a szobám falai közé zárva.

- Sziasztok! – köszöntem, mintha ez lett volna a világ legnormálisabb dolga, és valamilyen szempontból ez valóban így is volt. A testvéreim mosolyogva, az édesanyám különös, átható tekintettel, míg a nagyszüleim egy szórakozott intéssel üdvözöltek.

  Végignézve a családomon, mosolyogva ültem le az egyik üres székre, majd az egyik kikészített tányérra pakolva egy kevés sült tojást és szalonnát, apró katonákra vágtam mindent, hogy megsózva és a kocka alakú kenyérszeletekre pakolva könnyedén bekaphassam a rögtönzött falatkákat.

- És, hogy érzed magad? – kérdezte a nagymamám, amikor a második pohár, gőzölgő gyümölcstea végére érve megpróbáltam újratölteni a porcelán bögrémet, amit még Allison ajándékozott nekem. - Olyan szótlan vagy.

  Megrántottam a vállam.

  A szemem sarkából az édesanyámat figyeltem, aki egy újabb adag tojásos szalonna fölött állva, megfeszült izmokkal hallgatózott, akárcsak kisebb koromban, valahányszor összevesztünk és egy harmadik félnek kellett kibékítenie minket.

- Jól vagyok, csak már elszoktam a társaságtól – válaszoltam végül, még mielőtt túl feltűnővé vált volna a szótlanságom. Ahogy az asztal közepére toltam a még félig üres kancsót, visszaültem a helyemre, és bár a meleg tea illata megmelengette a mellkasom és megtöltötte az orrom az eper utánozhatatlan illatával, képtelen voltam beleinni édesanyám kedvenc italába, így a porcelánon pihentetve a kezeimet, az ujjaimmal nonfiguratív jeleket rajzoltam annak szélére.

- Nagyapáddal három óra múlva utazunk vissza Chicagóba. – Résnyire nyílt ajkakkal és elkerekedett szemekkel fordultam a nagyszüleim felé, és közben gyerekes mód hálát adtam az égnek, hogy pillanatokkal korábban mégsem emeltem a számhoz a gőzölgő poharat, mert magamat ismerve, minden bizonnyal a földre ejtettem volna, ezzel csak még kényelmetlenebbé téve a már amúgy is feszült reggelt. - Ha gondolod, elkészíthetjük a kedvenc süteményed, ahogy minden évben. Persze, csak ha nem nőttél már ki ebből is…

  A nagymamám egy szalvétáért nyúlva megtörölte az arcát, majd egy kedves mosoly kíséretében a mosogatóba tette a tányérját, jóllehet a poharát még újratöltötte, közben egy pillanatra sem eresztve a tekintetem.

- Remekül hangzik – feleltem lelkesen, ahogy a többiek is felálltak az asztaltól. Bár a hátam közepére sem kívántam a sütögetést, eszem ágában sem volt kihagyni a lehetőséget, hogy a kedvenc nagymamámmal töltsem az utolsó óráit, amelyeket Kanadában tölt a nagypapával. - Gyorsan átöltözöm és kezdhetjük is.

  Sebtében a számba lapátoltam az utolsó falatokat, majd a mosogatóba dobva a tányért és a poharat egy gyors puszit nyomtam Clara kócos fejére és összeborzoltam az öcsém félhosszú tincseit, miközben megfogadtam, hogy az iskola első napja előtt még elviszem a plázai fodrászatba, és ha már ott járunk, az én loknijaimat is rövidebbre vágatom.

- Egy pillanatra, Rose! – Kis híján Allison hátának ütköztem, amikor édesanyám számon kérő hangját hallva megbotlottam a második lépcsőfokban, ám az elmúlt napokban felfedezett reflexeimnek köszönhetően sikerült talpon maradnom, így mindössze az arcomon megjelenő ocsmány grimasz tette láthatóvá a döbbenetem. Fintorogva léptem le a lépcsőről, és felhúzott szemöldökökkel, egy színpadias sóhaj kíséretében fordultam a feldíszített fa irányába, ami mögött édesanyám összefont karokkal, apró terpeszben várt rám.

- Igen? – kérdeztem pökhendien, maró gúnnyal a hangomban, mégsem kértek számon a tiszteletlenségemért. Anyám szótlansága félelmetesebb volt, mint bármely dühödt fejmosás.

  Így hát csöndben, szavak nélkül követtem, amikor a mosókonyha felé sétálva megdöntötte a fejét, ezzel néma utasítást adva.

  Ahogy felkapcsolta a villanyt, majd bezárta az ajtót, a torkomon akadtak a kérdések, így csupán egy halk, mégis a kialakult helyzethez képest fülsüketítően hangos nyelésre tellett. A fejemben ezer és egy összeesküvés elmélettel viaskodva a magasba emeltem a jobb kezem, majd letöröltem a homlokomon megjelenő izzadságcseppeket. Leírhatatlanul melegem volt, holott a nyitva felejtett ablaknak köszönhetően hidegebb volt, mint a szobámban.

- Egy másodpercig se áltasd magad azzal, hogy sikerült észrevétlenül kiszöknöd tegnap éjszaka, rendben? – kérdezte a mutatóujját az orromnak nyomva. A hátam nekinyomódott a mosógépnek, ami megrázkódott, ahogy a bal kezemmel véletlenül beindítottam a centrifugát. Ijedten húzódtam el a zajos masinától, miközben a lábammal az aljába rúgva ösztönösen megpróbáltam elhallgattatni; mindhiába.

  Végül anya volt az, aki elforgatva az időzítős gombot lecsendesítette a kialakuló káoszt.

  Ahogy a csönd átvette az uralmat a helyiségben az elhangzott szavak beférkőztek a gondolataimba és értelmes mondatokká válva újra és újra elismételték önmagukat, míg a tudatom össze nem rakta a kirakós kockáit.

  Elpirulva néztem az édesanyám szemeibe.

- Te benyitottál a szobámba? – kérdeztem dühösen. Kiabálni akartam, vergődni, törni-zúzni, akár egy kelepcébe zárt tornádó, de csöndben kellett maradnom, hogy távol tartsam a kicsiket, akik már akkor is képesek voltak rányitni az emberre, amikor a kelleténél hangosabban énekelt a zuhany alatt, így hát összeszorítottam az ajkaimat és elharaptam a kérdés végét. A kezeim remegtek az ereimben szerteáramló méregtől, és szinte éreztem, ahogy az arcomból kiszökött minden szín, hogy a megfelelő pillanatban visszatérjen minden vér, vörösre színezve mindkét orcámat.

- Hé! Még neked áll feljebb, amikor az engedélyünk nélkül hagytad el a házat? – kérdezte az édesanyám furcsán artikulálva, amitől apró nyálcseppek fröccsentek a bőrömre. - Nem mellesleg megtaláltam a levelet.

   Lehunytam a szemeimet és közben megpróbáltam felidézni az elmúlt nap eseményeit, amelyek végül idáig vezettek. Az első levelet, életem első adománygyűjtő rendezvényét, az első alkalmat, hogy kikapcsoltam a telefonom, holott mindössze egy nyamvadt cetlit hagytam hátra magam mögött. Talán túlzásba vittem. Talán, ha engedélyt kértem volna. Talán, ha cselekvés előtt átgondoltam volna a tetteim következményeit…

- Felforgattad a fiókomat? – kérdeztem, elhúzott szájjal a nyitott ablak felé fordulva. Egyszerűen képtelen voltam az édesanyám szemeibe nézni, és nem csupán azért, mert hibáztam, hanem mert úgy éreztem, elárult. Még ha el is szöktem, akkor sem volt semmi joga feltúrnia a szobámat. Vajon mit talált még? Kiöntötte az összes fiókot? Benézett a párnám alá? Elolvasta a naplómat? Végigböngészte a laptopom előzményeit?

  Az ajkamat harapdálva, csöndben vártam, hogy válaszoljon, holott a legtöbb kérdést még csak fel sem tettem.

- Nem, nem forgattam fel. A sarka kilógott a legfelső fiókból, én pedig, mivel nem találtalak az ágyadban, kötelességemnek éreztem, hogy elolvassam – magyarázta, a kezeit a mellkasa elé emelve, mintha őszintén megfordult volna a fejében, hogy egy őrült pillanatban bántani fogom, pedig tudtuk jól, hogy ilyesmire sohasem vetemedtem volna. Nem csupán azért, mert csukott szemmel is képes lett volna a földre teríteni, vagy, mert azóta kerültem a fizikai összecsapásokat, mióta csak az eszemet tudtam. - Megkértelek, hogy ne legyen több levél.

  Jobb ötlet híján elhúztam a szám, majd a földre szegezve a tekintetem, megrántottam a vállaimat.

- Megnyugodhatsz. Nem lesz több – feleltem halkan, hogy szinte még én sem értettem igazán. A hangom egész szomorúnak tűnt, aminek nem értettem az okát, hisz az, hogy nem kaptam több levelet nem jelentette azt, hogy az Ismeretlen idegenem megfeledkezett rólam. Csupán átalakult. Megváltozott. Valaki sokkal elérhetőbb, megközelíthetőbb, valóságosabb lett belőle. Olyasvalaki, akivel akár még moziba is elmehettem volna, ha a szüleim kiengedtek volna a házból. Egy részem mégis gyászolta az üzeneteket, mintha a titok lelepleződésével elvesztettem volna valami igazán nagyszerűt.

- Tudom. Olvastam, hogy végre találkoztatok és bár nem tetszik, megértem, hogy miért nem tudtál nyugton a seggeden maradni. Én is voltam fiatal…

  Bár égtem a vágytól, hogy meghallgassam édesanyám egy újabb gimnáziumi kalandját – határozottan ironikusan -, képtelen voltam elvonatkoztatni a legfontosabb tényezőtől. Aputól.

- Apa tudja? – kíváncsiskodtam az egyik lábamról a másikra állva. Bár az egész város és minden ismerősünk tisztában volt vele, hogy az édesapámnál elnézőbb és megértőbb ember nem létezett az egész világon, számtalan filmet láttam már, amiben egy-egy rosszul időzített bemutatkozás vagy be nem jelentett randi után az intenzíven kötött ki a kéretlen udvarló. Na, nem mintha lett volna fegyvertartási engedélyünk… egyszerűen csak jobb szerettem volna én elmondani, miért is voltam olyan fura az elmúlt napokban.

- Még nem mondtam el édesapádnak.

  A mosolyom akaratomon kívül kúszott az arcomra, de édesanyám gondterhelt vonásait fürkészve hamar lekonyultak az ajkaim.

- És el fogod mondani neki? – kérdeztem, a kezeimet szorosan összefonva. Életemben először azt akartam, hogy komolyan vegyenek, hogy ő komolyan vegyen, hogy őszintén válaszoljon, így nem hátrálhattam meg, bármennyire is zavart a hirtelen figyelem.

  Kintről önfeledt gyermeknevetést sodort felénk a mézeskalács illatú levegő, és Clara hangja akár a puskagolyó, egyszeriben áttörte a kettősünkre ereszkedett üvegburát, mely megszűrte a szavakat. Az édesanyám küszködve – hosszú ujjait bozontos hajába túrva – helyezte szabad tenyerét a jobb vállamra, finom nyomást sulykolva az elmúlt napokban megerőltetett, kissé izomlázas lapockáimra.

- Az attól függ… - kezdte a megszokott, kimért hangnemben, ám a kioktatást ezúttal lenyelte, helyette sunyi mosolyra húzta a száját, és lenyomott a kád szélére. A szemeiben ismeretlen csillogással sodorta össze a tenyereit, akárcsak édesapám, valahányszor sikerült elkerülnie a vasárnapi ebéd közös elkészítését az idióta hoki-imádata miatt. - El fogod mondani nekem, mi is történt pontosan?

  Felhúzott szemöldökkel néztem farkasszemet a kíváncsi szülőmmel, aki hirtelenjében olyan izgatottá vált, hogy tudtam, akkor sem lettem volna képes elkerülni az élménybeszámolót, ha duzzogva felrohantam volna a szobámba és maximumra állítom a hifit. Mint a hiénák a kedvenc gyerekkori mesémből, akik megérezték a döghús szagát… muszáj volt belemarnia a az elesett állatba.

- Nem vagyok ostoba, nem feküdtem le vele az első pohár után – feleltem kissé pökhendien, csípőre csapott kezekkel. Meggondolatlanságomban elvesztettem az egyensúlyom, és a még ki nem mosott, koszos ruhákra estem, amiket a nagyiék érkezése miatt édesanyám a kádba rejtett, ami előtt rendszerint egy műanyag függöny lifegett.

- Tudom. – Anya hangos nevetése megolvasztotta a feszültséget és nyúlós mályvacukrot csinált belőle, így már én is kacagtam, amikor egy egyszerű mozdulattal – ahelyett, hogy felhúzott volna – lecsúszott mellém, és felém fordulva összefonta a karjait a mellei alatt. - Olyan, mint amilyennek elképzelted?

  Mivel az elmúlt harminc órában vagy aludtam, vagy a családom elől bujkáltam, még nem tettem fel magamnak a kérdést: Csalódtam az Ismeretlen idegenben, vagy sem? Boldogabb voltam, amikor azt hittem, Deffo szemelt ki magának? Boldogabb voltam, amikor még nem tudtam, ki lapult a kedves sorok mögött? Nem voltam benne száz százalékig biztos, de egy valamit még a lelkem mélyén is éreztem. A szilveszter estém kérve sem lehetett volna csodálatosabb.

- Jobb – vallottam be szemérmesen, mindkét szemem lesütve, akár egy szerelmes fruska, pedig nem voltam ténylegesen belezúgva Aaronba. A szerelem ugyanis több, mint puszta fellángolás, vagy élvezet. Ott kezdődik, ahol a szenvedély véget ér. Ott, ahol már ismered a másikat, a hibáit és erényeit, mégis vágysz a társaságára.

  Anya, hogy visszarángasson a valóságba, játékosan a vállamba bokszolt.

- Ismerem? – kérdezte, az alsó ajkát a fogai közé zárva, mintha csak zavarba jött volna a hirtelen jókedvétől, jóllehet később rájöttem, hogy mindössze félt, hogy túl messzire ment, ezzel visszakergetve a csontházamba, ahonnan köztudottan nehezen bújtam elő.

- Nem tudok róla, de a kicsik már ismerik. Kiderült, hogy egész idő alatt Aaron küldte a leveleket. Nem mellesleg Deffo is tudott róla, és szerintem Bons és Nate is, máskülönben nem tudta volna, hogy a halványrózsaszín rózsa a kedvenc virágom – magyaráztam hevesen gesztikulálva. A kezem a levegőben repkedett, a lábaim táncot jártak, pedig nem is szólt zene, mintha csak meghallotta volna szívem ritmusát.

- Szóval vett neked virágot… - következtette ki fülig érő mosollyal, amitől ha lehet még fiatalabbnak tűnt, mint valójában. Helyeslően bólintottam, közben a kezemmel ösztönösen a nyakamban díszelgő, fagyöngy alakú medalionra simítva az izzadt ujjaimat.

- És a nyakláncom is tőle van – meséltem, közben a szilveszteri csókunkra és a karácsonyi adományozásra gondoltam, amikor Aaron olyan feltűnően megbámulta a dekoltázsom. Belepirultam, ahogy eszembe jutott, mennyire elítélően viselkedtem vele, pedig így több nap távlatából már biztos voltam benne, hogy csupán a tőle kapott nyakláncban gyönyörködött, vagy magában az elégedettség érzésében, amiért hajlandó voltam felvenni. Elhatároztam, hogy amint lehetőségem adódik rá, elnézést fogok kérni mindenért. Minden ostoba beszólásért és neheztelő pillantásért.

- Mutasd! – A kezemet az oldalam mellé ejtve az édesanyám felé fordultam, aki abban a pillanatban a tenyerébe vette az ékszert, hogy én szabadon eresztettem. - Tényleg nagyon szép – suttogta, és mintha az öcsém kiabálása visszarántotta volna a jelenbe, amiben már nem volt többé tini, és amiben felelősségteljes szülőnek kellett lennie, összeszorította az ajkait, keskeny száját egészen fehérré varázsolva. - De ne hidd, hogy a szobafogságnak vége. Szeretném, ha a jövőben megbeszélnéd velem ezeket a dolgokat, és nem fordítanál hátat a családodnak. Érthető voltam?

  Bólintottam.

- Nem szököm ki többet – ígértem, közben az ablakomból alálógó kötélre gondolva, amin előző nap felhúztam Aaron ajándékát. Sürgősen vissza kell csempésznem a lepedőket a fürdőszobába, futott át az agyamon, hiszen semmiképp sem szerettem volna eljátszani édesanyám nehezen visszaszerzett bizalmát.

- És… - folytatta, csinos szemöldökeit a homloka közepére rántva, és ott is tartva, amíg be nem fejeztem az elkezdett mondatot.

  A szívemre tettem a bal kezem, akárcsak kisebb koromban, amikor úgy tettem, mintha egy színdarab főszereplőjeként fogadkoztam volna. Mindig elrettentett a mesékben bekövetkezett balszerencse gondolata, amikor kész lettem volna megszegni egy-egy ilyen ígéretet.

- És nem hanyagollak titeket egyetlen fiú miatt sem. Tekintettel leszek a programjaitokra és vigyázni fogok a kicsikre, amíg kettesben vagytok apuval. – A monológom végére érve széles, fogsoros vigyorra húztam a szám, amiért bosszúból egy barackot kaptam a fejem tetejére, de már nem bántam, hogy egyik szülőm sem volt tekintettel a frizurámra. Egyszerűen csak kiengedtem a hajam, és hagytam, hogy szétterüljön a kádban.

- Tetszik. Egészítsük ki egy kis házimunkával és apád sohasem tudja meg, hogy elcsavarták a fejed – ajánlkozott, mintha lett volna beleszólásom, pedig mindketten tudtuk jól, hogy már rég eldöntötte, egyszerűen csak megpróbált kedves lenni. Ezt értékeltem, még ha a házimunkát nem is.

- Nem is csavarták! – tiltakoztam, megpróbálva lepisszegni anyut, amikor Allison ránk nyitotta az ajtót és kíváncsian belesett az apró résen. Anya megrántotta a vállait, majd megkapaszkodott a kád szélében és felhúzta magát, ezt követően felkarolt és segített talpra állni.

- Menj! A nagyi már vár. – Finoman a kijárat irányába taszított, majd az ölébe kapva a húgomat ő maga is elhagyta a mosókonyhát. A falnak támaszkodva, összefont lábakkal figyeltem, ahogy mindketten eltűntek a karácsonyfa mögött, ezt követően lehunytam a szemeimet és a falnak döntöttem a fejem. Hagytam, hogy a mézeskalács illata visszahozza a karácsonyt, és egy másodpercre elvesztem az emlékekben. Csak azt követően indultam el az emelet felé.