Sziasztok :)
Hűha, elég hamar jött a rész, nem? Ezzel próbállak kárpótolni titeket azért, amiért olyan sokáig nem volt az ezt megelőző hetekben. Az igazat megvallva, először, vagyis az első sor bepötyögése közben még egészen mást terveztem, végül egy neten talált kép ihlette meg a fejezetet. Kicsit eseménydús, izgalmas és váratlan eseményekkel teli. Kíváncsi vagyok, mit gondoltok minderről. Jó-e vagy sem.
Köszönjük a támogatásotokat és minden egyebet, a díjat pedig szerintem még a hét folyamán közzé tesszük <3
Millio puszi és Jó olvasást! szerecsendio Xx
Elfeledett
házikó
2013. december 28.
(szombat)
A hátam hozzásimult az ágy masszív
támlájának, miközben egy hatalmas ásítás közepette kinyújtottam a kezeimet. Meg
akartam érinteni a plafont, azonban csak úgy, mint minden eddigi reggelen, ez
most sem sikerült. A fejemet oldalra fordítottam, ahogy beletúrtam tűzvörös és
igencsak rakoncátlan tincseimbe, s ujjaimmal az éjjeliszekrényen pihenő
borítékért nyúltam. Az egyetlenért, amit még nem olvastam el. Belül
boldogsággal töltött el a tény, hogy túljártam a titokzatos feladóm eszén, vagy
ha ezt pont nem is, de azért legalább képes voltam a saját szabályaim szerint játszani.
Nem hajtottam fejet az akarata előtt, vagyis még mindig önmagam voltam. Talán
kicsit gyerekes eszmefuttatás volt mindez, engem mégis megnyugtatott a tudat,
hogy nem egy idegen irányított... én irányítottam.
Mindezek ellenére összeszűkült a gyomrom,
ahogy minden óvatosságomat félretéve felszakítottam a névvel ellátott boríték
szélét. Az ujjaim felhasították az illesztést, melynek hatására egy apró,
tört-fehér lap hullott az ölembe. De nem ez volt a titokzatos csomag egyetlen
tartozéka. Egy fényképet is tartalmazott, amin egy számomra ismeretlen ház
látképe díszelgett.
Drága Rose,
Bizonyára már láttad a
fényképet, amit a borítékba rejtettem, és ebből talán helyesen következtethetek
arra, hogy kíváncsisággal bújsz a soraim közé. Ez a ház a Victoria Szigeten
található, és bár egy kissé elhagyatott, egy piknikhez tökéletes helyszín…
lenne, ha nyár lenne.
Apuval minden télen
kijártunk a Szigetre, de manapság már nincs ideje ilyesmire, így ez a ház is
lelakottá vált. Sok szép emlék kötött hozzá, és szeretném megosztani veled
mindezeket. Mit szólnál egy forró csokihoz?
Én várlak, és ha
megfejted a találós kérdést, rábukkanhatsz a Sziget titkára. Megtalálhatsz
engem és ezt az elfeledett házat.
„Kint és bent, fent és
lent… mindenhol ugyanolyan. Csak egyetlen apróság tűnik ki a szürkeségből, de
emellett mindenki elsiklik. A válasz a múltban keresendő, egy esemény, mely
elriasztott mindenkit. Egy hely, ami mások miatt lett elhagyatott. A tisztáshoz
érve meglátod a megoldást, de csak ha elég bátor vagy ahhoz, hogy belevesd
magad a sötétségbe.”
Egy ismeretlen
idegen Xx
Legalább háromszor újraolvastam a levelet,
annak minden sorával együtt, de egyszerűen képtelen voltam felfogni a
mondanivalóját. Szomorúan kellett elismernem, hogy ismételten kifogott rajtam a legújabb
rejtvénye. Az ajkamba harapva, visszaejtettem az ölembe a fehér lapot, majd
ismételten a fényképért nyúltam, amit ezúttal sokkal aprólékosabban vizsgáltam
meg. A létező összes irányba elforgattam, még a hátulját is átfésültem egy
esetleges utalás után kutatva, de semmi sem történt. Végül vettem egy mély
levegőt és ledobtam magamról a puha takarót, hogy ezt követően kibújhassak a
védelméből és a talpam érintkezhessen a jéghideg parkettával.
Lábaim egészen az ablakig vittek, amit egy
laza mozdulattal kinyitottam, hogy az állott légtérbe egy kis frissességet
csempészhessek. Kezeimet összefontam a mellkasom előtt, majd beszippantottam
egy adagnyit az éltető oxigénből, hogy kitisztuljon tőle a fejem. Komolyan képes lennék elmenni? Tényleg ezt
akarom? Akkor mi lesz azzal, hogy nem ő irányít? Magammal vitáztam, és képzeletben leordítottam a fejem, amiért képes voltam egy ilyen felelőtlenséget
egyetlen röpke másodpercig is fontolóra venni, de heves tiltakozásom süket
fülekre talált. Beleütközött egy áttörhetetlen falba, és már csak azt vettem
észre, hogy a szekrényem előtt álltam, azon morfondírozva melyik lehetett volna
a legmelegebb összeállítás egy téli kiránduláshoz.
Ujjaimmal végigsimítottam az egyik kedvenc
kötött pulcsimon, ami sötétszürkén virított egy bézs színű kupac tetején. Nem
került nagy erőfeszítésembe kiszedni a helyéről, azonban a farmeremről már nem
mondhattam el ugyanezt. Mintha vissza akart volna tartani, egyszerűen beragadt
két színes nadrág közé, és olyannyira hozzájuk tapadt, hogy egy felelőtlen
rántás következtében magamra húztam a polc egész tartalmát. Nem káromkodtam,
még csak fel sem kiáltottam mérgemben, helyette némán bámultam ki a fejemből, mint
aki elfelejtett lélegezni. Pedig a mellkasom minden egyes másodpercben
megmozdult, ezzel megadva a tüdőmnek az élethez szükséges levegőt. A némaságom
oka ugyanis egészen máshol volt keresendő: nem akartam, hogy anyuék rájöjjenek
a tervemre. Igaz, hogy bárhova elengedtek, még azok után is, hogy tegnap több
mint egy órát késtem, de azért ilyenkor elindulni egy alig látogatott szigetre
határozottan átlépte az épelméjűség határát.
Egy gyors fogmosást követően oldalra fontam a
hajam, majd lábujjhegyen lesettenkedtem a lépcsőn. Boldogan konstatáltam, hogy
a kicsik még aludtak és hogy anyáék sem tartózkodtak a földszinten, így a tőlem
telhető legcsendesebben magamra húztam a fekete bakancsomat, majd a zsebembe
gyűrve a levelet, s összehúzva a kabátom cipzárját, kiléptem a havas utcára. Az
idő már sokkal szebb volt, mint tegnap. Még a Nap is elő-előbújt a felhők által
képzett rejtekéből, és egyenesen rásütött a bejárat elé helyezett szőnyegre.
Már meg sem lepődtem rajta, hogy ott találtam egy, a nevemmel ellátott
borítékot, azon viszont sokkalta inkább, hogy ez kellett hozzá, hogy
emlékeztessem magam, talán illő lett volna hagyni a szüleimnek egy cetlit a
hűtőszekrényen.
Gyorsan visszasettenkedtem a konyhába, ahol
kihúzva a csap melletti szekrény legfelső fiókját, rögtön a kezeim közé
kaparintottam egy citromsárga, ragacs nélküli postitet. Jellegzetes betűimmel
leírtam nekik, hogy elmentem a boltba, ezt követően pedig kiszaladtam az utcára
és felkapva a legújabb levelet, meg sem álltam a buszmegállóig.
Kissé lihegve szedtem a levegőt, és magamban
megesküdtem, hogy soha többé nem futok senki kedvéért sem. Fejemet hol jobbra,
hol balra fordítva körbenéztem az utcán, de egyetlen árva lelket sem találtam,
ami egyet jelentett azzal, hogy életemben először korábban keltem, mint
mindenki más, arról már nem is beszélve, hogy szombat volt – köztudott tény
ugyanis, hogy hétvégente nekem a nap tizenkettő előtt el sem kezdődött.
Elővettem a zsebemből a mobiltelefonomat, amin megnéztem a pontos időt, majd
elégedetten foglaltam helyet a buszmegálló padján. Kissé hideg volt, még úgy
is, hogy egy harisnya és egy nadrág védte meg a bőröm a fából készült
szerkezettel való közvetlen érintkezéstől, de a kellemetlenségeket félretéve,
próbáltam a ma érkezett üzenetre koncentrálni. Amíg felbontottam a borítékot,
egész végig abban reménykedtem, hogy lesz benne valami segítség a feladványhoz,
ugyanis, ha minden rajtam múlott volna, akkor egész nap feleslegesen bóklásztam
volna azon a szigeten.
Drága Rose,
Minél több ideje
ismerlek, annál inkább megkedvellek, minden egyes apróságoddal együtt. Remélem,
hogy sikerült megfejtened a találós kérdésemet, de, mivel ismerlek már annyira,
hogy tudjam a makacsságod sokszor az utadban áll, jelen esetbe elvakít, és nem
találod meg a fától az erdőt, úgy döntöttem rásegítek egy kicsit:
„Egy angyal vezet majd
az úton, s ha jól figyelsz, meghallhatod segítőkész hangját. Ha megtalálod a
siránkozó anyát, már egyenes út vezet a házban lakozó fiúhoz is.”
Egy ismeretlen
idegen Xx
Miután túltettem magam a kezdeti sértettségen
- hiszen kerek perec hülyének nevezett -, még egyszer elolvastam mind a két
feladványt. Egy angyal vezet majd az
úton… A tisztáshoz érve meglátod a megoldást, de csak ha elég bátor vagy ahhoz,
hogy belevesd magad a sötétségbe… Egyszer már voltam azon a szigeten,
méghozzá egy tanulmányi kirándulás alkalmával, amikor a biológia tanárunkkal
rendszereztük a legritkább növényeket és a legszebb virágokat az ott található
rétek egyikén. Halványan rémlett, hogy Bons és én láttunk arrafelé egy
szökőkutat, de csupán a távolban, hiszen nem szakadhattunk el a többiektől. Az
angyalt ábrázoló szökőkút mögött egy kisebb erdő nőtte ki a magát az eltelt
évek alatt. Talán célszerű lett volna ott elkezdeni.
Körülbelül negyvenhat percig buszoztam, míg
végre leszállhattam a behemót járműről, ami pöfögve robogott tovább, tovatűnve
a kezdetleges tömegben. A kezeimet gyorsan zsebre dugtam, hiszen a csípős idő
még szél nélkül is súrolta az elviselhetetlen határát. A nyakam köré tekert
sálon szerencsére nem szökött át a hideg, ennek ellenére minden egyes
levegővételnél beleremegtem a szervezetembe áramló fagyos levegőbe. A szemeim
könnybe lábadtak, ahogy sétálni kezdtem, de ezzel mit sem törődve, töretlenül
haladtam a célom felé.
Már sem az ujjaimat, sem egyéb testrészeimet
nem éreztem, mire megérkeztem a megfelelő rétre. A virágokat időközben felváltották
a hópelyhek és a fák lombajit sem díszítették az akkor látott szépséges levelek;
az összhatás mégis csodálatos volt.
Lomha, átfagyott lépteimmel közelebb merészkedtem
az angyalhoz, és belül abban reménykedtem, hogy kitalálom majd a megfejtést,
ugyanis minden porcikám vágyakozott a beígért forró csokoládé után. Gyorsan
előkerestem a zsebemben lapuló leveleket, és átfutva a megfelelő sorokat,
gondolkozni kezdtem. Egy angyal vezet
majd az úton, s ha jól figyelsz, meghallhatod segítőkész hangját. Behunytam
a szemeimet és a természet rezdüléseire koncentráltam. Minden egyes susogást az
emlékezetembe véstem, és minden egyes elfojtott zörej beleitta magát a
pórusaimba, ezzel közelebb sodorva a megoldáshoz. Itt kellett lennie annak a
segítőkész hangnak...
Megsemmisültem zuhantam le földre, és a hátam
neki döntöttem a hideg márványnak. A térdeimet magam alá húztam és
rátámasztottam a könyököm, végül a tenyereimbe temettem az arcomat. Képtelen
voltam felfogni, hogy feleslegesen buszoztam ki ide a semmi közepére, és a
csalódottsággal együtt a harag is lángra kapott a szervezetemben. Már az sem
érdekelt, hogy esetleg felfázhatom, legszívesebben felképeltem volna az
Ismeretlen idegenemet, amiért ilyen kétértelmű zagyvaságokkal traktált.
Jellemző. Egyszer tetszettem meg valakinek és az is csak játszadozni tudott
ahelyett, hogy felvállalta volna az érzelmeit.
Egy időre megfeledkeztem a körülöttem lévő
világról, és szinte észre sem vettem, hogy szállingózni kezdett a hó. A hatalmas
pelyhek teljesen ellepték a kabátomat és beleragadtak a hajamba, ezzel
megnedvesítve a védtelen szálakat. A zsebemben rezegni kezdett a telefonom, és
már épp felkészültem a legújabb fejmosásra, amit anyu adott volna nekem, amikor
megütötte a fülemet egy tompa ricsaj. Elkerekedett szemekkel fordultam balra,
az erdő irányába, ahonnan egy harag félreismerhetetlen csengése repült az
irányomba. Azon nyomban talpra ugrottam, és lélegzetvisszafojtva bámultam a
számomra láthatatlan templom irányába. Hiszen csakis egy templomból érkezhetett
a zaj, más épületekre nemigen volt jellemző a harangszó.
A telefon még mindig ott rezgett a
tenyeremben, de mindez háttérbe szorult a bennem életre kelő boldogság mellett.
Megfejtettem! Sikerült megfejtenem az első lépést, és a következőt is, hiszen a
göcsörtös ágakat elnézve az lehetett a sötétség. A tisztáshoz érve meglátod a megoldást, de csak ha elég bátor vagy
ahhoz, hogy belevesd magad a sötétségbe.
Nem vagyok büszke arra,
amit akkor tettem, és talán már a következő másodpercben meg is bántam, de
akkor úgy éreztem helyesen cselekedtem; kinyomtam anyu hívását és a készüléket is örökre
elhallgattatva kiszedtem belőle az akkumulátort.
Ahogy elhallgatott a harang, úgy léptem át az
egykor sötéten zöldellő lombokkal díszített fák határát. Magamban elszámoltam
tízig, és amikor ez sem segített a hirtelen felszínre törő pánikomon,
megismételtem mindezt, ezúttal harmincig. Egész idő alatt a hófedte talajt
bámultam, hiszen nem akartam elesni egy bújócskát játszó fadarabban. Ahogy a
talpam alatt ropogott a hó, úgy röppentek fel a még alvó varjak a levegőbe, egy
valamivel csöndesebb ágat keresve maguknak, egy olyan helyen, ahol nem zavarta
őket senki ember fia, főként nem egy zakkant lány, aki Indiana Jones-nak
képzelte magát.
Az utamba eső növények kérges felülete
felsértette a tenyeremet, az egyik annyira belevágott a kezembe, hogy kiserkent
belőle saját, tulajdon vérem, de már nem állt szándékomban visszafordulni –
plusz elfelejtettem, merre volt a szökőkút, vagyis eltévedtem egy ijesztő erdő
kellős közepén. Képzeletben vállon veregettem magam, kívül azonban szikla
szilárd maradtam. Rendíthetetlen, mint akinek senki és semmi nem tudott volna
ártani, pedig belül kezdtem szétesni. Egy pillanatra felnéztem az égre,
valamiféle útmutatás reményében, és ügyetlen énem ezt a másodpercet választotta arra, hogy elessen egy kiálló gyökérben. A mellkasom kegyetlenül ütközött
neki a jéggé fagyott hónak, ezzel minden levegőt kipréselve a tüdőmből. Az
ajkaiból a felszínre szökött egy elhalt nyögés, míg a kezeimmel sután nyúltam a
bokámhoz, melybe belenyilallt a fájdalom. Nem bicsaklott ki, a töréstől pedig
olyan messze állt, mint én attól a bizonyos forró csokoládétól, de ez nem
gátolta meg abban, hogy kellemetlen legyen megérinteni.
-
Élvezed? – üvöltöttem, de ezzel csak annyit értem el, hogy újabb fekete
madárraj röppent a levegőbe. A titokzatos srác semmi jelét sem adta, hogy a
közelben lett volna, ami egyet jelentett azzal, hogy még messze voltam a
céltól. Talán mérföldekre.
Kelletlenül sétáltam tovább abba az irányba,
ahonnan egy örökkévalóságnak hitt idővel ezelőtt megzendült a harang tompa
hangja. Azonban még egy óra sem telhetett el az óta, hiszen akkor már újra
megszólt volna.
Alig hittem a szemeimnek – többször is
megdörzsöltem őket, hiszen azt hittem csúnya tréfát űztek belőlem -, amikor
megpillantottam egy hatalmas, ódon épület tornyát, ami egy hamis-arany kereszt
díszelgett. Az utolsó métereket már rohanva tettem meg, fittyet hányva a szúró
érzésre, mely befészkelte magát az izmaimba. Ha megtalálod a siránkozó anyát, már egyenes út vezet a házban lakozó
fiúhoz is. A fiú a feladó volt, ezt már akkor tudtam, amikor a buszon ülve, elnyúlt testtel olvastam a levelet. Na de ki lehetett a siránkozó
anya?
Belefeszültek az izmaim abba, ahogy
feltéptem a rég nem látogatott templom tömör fából készült ajtaját, és belül
olyan látvány fogadott, amire soha életemben nem számítottam volna. Az oltárt
megannyi színes gyertya díszítette, egy hatalmas szívet formálva, ezzel önkénytelenül
is arra késztetve, hogy minden aggályom ellenére közelebb sétáljak a pódiumhoz.
Egy csokor halvány rózsaszín rózsa és egy újabb levél volt a rögtönzött
szimbólum közepén. Remegve nyúltam a borítékért, hogy aztán újabb olvasásba
kezdhessek.
Drága Rose,
Közel a cél, ne add
fel, már mindjárt itt vagy. Keresd meg a siránkozó anyát, ahonnan egyenes út
vezet hozzám. Ugye nem fogsz visszafordulni?
Amúgy a rózsákat a
városban vettem, remélem még nem hervadtak el. Amint megláttam őket, eszembe
jutottál, hiszen a neved is rózsát jelent.
Várlak Virágszálam.
Egy ismeretlen
idegen Xx
Letettem a levelet, majd a kezembe fogtam a
csokrot. Minden egyes szála gyönyörű volt, kecses és törékeny, ugyanakkor
rendíthetetlen. A tövisek megvédték az illetéktelen kezektől, ami erőt adott
nekem is, hiszen tulajdon vonásaimat fedeztem fel eme virágokban.
A hasamban pillangók repdestek, ahogy
rádöbbentem, mennyire közel voltam hozzá… mégis távolabb, mint szerettem volna.
Tekintetem körbefuttattam a templom belterében valamiféle szobrot keresve, pont
úgy, ahogy az az angyalnál is volt, de csalódottan vettem tudomásul, hogy semmi
ilyesmi nem volt az épületben. Csupán képek, azok is leginkább Jézust ábrázolták.
Mivel a bokám még mindig tiltakozott az álldogálás ellen, leültem a padsorok
egyikre, méghozzá a legelső fából készült, egykoron párnával bélelt ülésre. A
berendezés megreccsent, ahogy teljes testsúlyommal rágörnyedtem, és még egyszer
heves tiltakozásba kezdett, amikor a fejemet a plafon felé emeltem.
Hunyorítanom kellett, hogy tisztán kivehetővé váljon a homályba burkolózott freskó,
ami az utolsó vacsorát ábrázolta. Annyira gyönyörű volt, hogy melegséggel
töltötte el a szívem csupán az, hogy életemben először megcsodálhattam egy
ehhez fogható alkotást. Ezt követően a rózsaablakokat vettem szemügyre, melyek
színes mozaikokból készültek és szintén vallásos momentumokat tártak a hívők
elé. Jézus születését, a csillagot, ami mutatta az utat a három királynak, azt,
ahogy Jézus meggyógyított egy férfit, akit halálos járvány sújtott, és végül az
útját egészen a Golgotáig. Eddig sosem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget az
ehhez hasonló pillanatoknak, viszont most, ahogy elnéztem a köré gyűlt emberek
arcát… Volt ott egy nő, aki vászonzsebkendőt szorongatott a kezében és a
könnyeit hullatta a mindössze harminchárom éves férfiért. Az anyja. A siránkozó
anya!
Kettesével szeltem át a galériához vezető
lépcsőfokokat, és meg sem álltam addig, amíg egy szintbe nem kerültem a
mintázott ablakkal. A Nap sugarai szivárványt képeztek a falakon, de
kivételesen elsiklottam a látvány mellett és lábujjhegyre ágaskodva kinéztem a
megfelelő ablakon. Először semmi rendkívülit sem láttam, de aztán valahol a
távolban, a fák kellős közepén felfedeztem egy füstgomolyagot. Valaki befűtött
egy házba és a kéményből felszálló parázs megváltoztatta a levegő színét.
Gyorsan előhalásztam a zsebemből a leveleket, azok közül is a fényképet, és hol
a kinti házat, hol a fotón találhatót bámultam. Határozottan hasonlítottak.
… már
egyenes út vezet a házban lakozó fiúhoz is. A fiúhoz, akit egész nap
kergettem. Hirtelen megszólalt a harang, ezzel jelezve, hogy újabb hatvan perc
telt le a napból, ami egyet jelentett azzal, hogy egy teljes órája nem adtam
életjelet magamról, vagyis a szüleim bizonyára életfogytig tartó szobafogságra
fognak ítélni, de nem érdekelt. Úgy gondoltam, azzal majd a maga idejében fogok
foglalkozni. Annyira nem lehet nehéz beadni nekik valami hülyeséget, mint
például, hogy túl nagy volt a sor vagy, hogy az esti fagy miatt kimaradt pár
járat, mert az utak túlságosan csúszóssá váltak.
Az előbbinél valamivel óvatosabban sétáltam
le a lépcsőkön, majd felkaptam az oltáron hagyott csokrot és ismételten
belevetettem magam az erdőbe. Ahogy egymás után hagytam magam mögött a kérges
óriásokat, úgy lett egyre kisebb a mögöttem lévő templom és úgy lett egyre
kivehetőbb az erdő közepére épített házikó. Egy ház, amit mindenki elfelejtett
egyetlen embert kivéve.
Ahogy teljes egészében megpillantottam az
ódon épületet, a csodálat helyét felváltotta a félelem. Az elkeseredettség, a
keserűség és a rettegés megmagyarázhatatlan kavalkádja lett úrra a testem
felett, és minden egyes porcikám tiltakozott a folytatás ellen. A lábaim
megálljt parancsoltak, az eszem azt üvöltötte, hogy meneküljek, mégsem tettem
meg. Túl sokat szenvedtem ezzel az egésszel, hogy itt dobjam be a
törölközőt. Egy nagy levegő után
megigazítottam a kabátomat, végül elindultam a bejárat felé. Az ajtó nyikorogva
tárult fel, és már attól féltem, hogy sikerült letörnöm, amikor megkönnyebbülten észrevettem, hogy a helyén maradt. A folyosó nyomasztóbb volt, mint azt kintről
bárki is feltételezte volna, pedig nekem egyáltalán nem voltak túl magasak az
elvárásaim – mindenhol pókhálók éktelenkedtek, mintha legalább ezer éve épültek
volna a falak.
Ösztönösen jobbra fordultam, arra, amerre a
nappalit és a kandallót sejtettem, de amikor megtaláltam a keresett szobát a
szívem kihagyott nem csak egy, de két feleslegesnek vélt ütemet is. Nem volt
ott. Senki sem tartózkodott ebben a kicseszett házban, csak én és egy bögre,
gőzölgő forró csoki. Dühösen vettem tudomásul, hogy átvertek, ennek ellenére
elsétáltam a rozoga asztalkáig és a kezeim közé fogtam a porcelán poharat. Még
mindig meleg volt, ami annyit jelentett, hogy az idegennek a közelben kellett
lennie, viszont abban holt biztos voltam, hogy már elhagyta a házikót. Elhúzott
szájjal nyúltam a kissé porlepte borítékért, majd bár kelletlenül, de
beleolvastam a felsorolt kifogásaiba.
Drága Rose,
El sem tudod hinni
mennyire sajnálom, de nem várhattam tovább, hiszen sürgős dolgom akadt, olyan,
amire nem számítottam. Főként most nem – a húgom elesett hógolyózás közben és
be kell mennem hozzá a kórházba. Állítólag nem súlyos, de anya szerint látni
szeretne. Hisz tudod, milyenek a csöppségek. Mindenesetre a megígért italt az
asztalon hagytam, remélem nem hűlt ki, mire odaértél.
Egy ismeretlen
idegen Xx
Még egy darabig némán bámultam a papírlapot, és közben észrevettem, hogy a szívemből távozott minden csepp keserűség és
méreg. Nem tudtam haragudni rá, és valamiért elhittem neki, hogy tényleg
sajnálta, amiért el kellett mennie a húgához. Ezzel pedig csak egy bökkenő
volt: Danielnek nincs húga és soha nem is volt.
Imádtam *.*
VálaszTörlésKedves Cheryl!
TörlésNagyon szépen köszönöm, örülök, hogy tetszett <33
Millio puszi Xx
Kedves szerecsendió!
VálaszTörlésHű, nagyon izgalmas volt ez a fejezet, nagyon tetszett. A fogalmazásod nagyon magával ragadó, szeretem, ahogy figyelsz a részletekre, mindenről teljesen élethű, elképzelhető leírást adsz, amitől valóssá és teljesen elképzelhetővé válnak a jelenetek. Azt hiszem sejtem ki lehet a titokzatos idegen, bár valószínűleg tartogattok még meglepetéseket, szóval egyelőre biztosan nem bocsátkoznék találgatásba.
Sejtettem, hogy a végén lesz valami csavar, lehetetlenség, hogy ilyen hamar felfedné magát a fiú, de már engem is hasonlóan éget a kíváncsiság, mint Roset. A fejezet enyhén idegőrlő volt, vártam már, hogy a végére érhessek, és természetesen nem azért, mert élvezhetetlen volt, hanem kíváncsi voltam miképp is kapcsolódnak össze a dolgok. Ügyesen építetted fel a dolgokat, ahogy Rose folyamatosan megfejtette a találós kérdést, látva az angyalos szökőkutat, majd a templomban a freskók és végül a mozaikos ablakból a füstölgő házikó. Nagyon ötletes volt, élvezettel olvastam minden sorodat.
Várom a következő fejezetet, és azt is, hogy mit tartogattok még a tarsolyotokban. Vajon mikor derül fény a titokzatos idegen kilétére?!
Ölel,
Carlie
Drága Carlie!
TörlésNagyon szépen köszönöm, próbáltam izgalmasra írni, hiszen amikor megláttam azt a képet arról a házról, úgy éreztem, muszáj belecsempésznem a történetbe. Örülök, amiért jónak találod a fogalmazásomat, mindig próbálom kihozni a maximumot, hogy az olvasóim bele tudják élni magukat a történtekbe. Sejted, ki a titokzatos idegen? Hmm, várom az ötletedet, igazán kíváncsivá tettél.
Igen, különleges alkalomra tartogatjuk a fiú kilétének lelepleződését, de már nem kell sokat várni rá, ezt az egyet megígérhetem. Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Nagyon jól esnek a dicsérő szavaid, esküszöm, feldobtad a napomat <33
Millio puszi Xx köszönöm, hogy írtál és időt szántál a blogra <3
Drága szerecsendiom!
VálaszTörlésÓ, te jó ég! Ez a blog mindig meg tud nevettetni, azok a szituációk, amik kialakultak, Rose panaszkodó, és pont ezért szórakoztató gondolatain folyamatosan jót derülök. Természetesen ehhez kapcsolódik az fantasztikus írás, amit Te véghez viszel, tehetséges szerecsendiom! Gratulálni is szeretnék, valami elképesztően jól csinánlod! Ami azt illeti ez az egész történet hihetetlenül jó, az egyik kedvencem lett, olyan tökéletes párost alkottok Cher Brooks-al! Tisztellek, irigyellek Titeket, ez egy remekmű, köszönöm, amiért írjátok! <3333333333
Millió puszi, Azy
Drága, utánozhatatlan Azym!
TörlésÖrülök, ha sikerül megnevettetnünk ezzel a történettel, hiszen magam is sokat derülök, amikor megalkotok vagy visszaolvasok egy egy szösszenetet. Köszönöm, köszönöm és köszönöm. Annyi dicsérő sort olvashattam ma tőled, hogy csoda, hogy még nem pirultam el teljesen, Annyira örülök, hogy tetszik, amit csinálok/csinálunk! <3 Mi köszönjük, amiért olvasod a blogunkat, nagyon megtisztelő!
Nagyon-nagyon szeretlek drágám <333333
Millio puszi Xx